Ez már a második Marie Lu trilógia, amit olvasok, és látni vélek egy mintát. Erős kezdés, jó második rész és megosztó, kicsit gyengébb finálé. Mintha a lezárás, az elengedés kevésbé lenne Lu terepe… Persze létezik egy másik olvasat is: nem szolgálja ki a meglévő olvasói igényeket, nem a teljes happy endre fókuszál, hanem egy reálisabb végre. És ebben is van ráció.

* Elolvasnád a könyveket? Szerezd be őket most! *

Akárhogyis, sajnos The midnight start éreztem a sorozat leggyengébb kötetének. Adelina immáron királynő, akit gyűlöl a népe. Az ereje kezd elhatalmasodni rajta, Teren sebei sem gyógyulnak már olyan gyorsan be, gond van a világban, ráadásul Violettát sem találja, hiába kutat érte elszántan. Egy nap Rafaelle összehívja az elit kiválasztottakat, és elmondja a felfedezését: vagy elindulnak az alvilágba, hogy visszaadják az erőiket az isteneknek, vagy elpusztul a világ.

Bár ez a történetleírás úgy hangzik, mintha a kötet nagyon esemény és cselekménydús lenne, de ez inkább az előző részekre igaz. Itt Adelina hódított az elején, majd hajózott, sok emberrel beszélgetett, de a világ megmentése közben mégis úgy érződött, hogy alig történik valami.

Érzelmi szinten sem érzem hogy megmozgatott volna a sztori, pedig több fontosabb karakter meghalt, ráadásul olyan körülmények között amit nem kívántam volna senkinek. De annyira elorevetitte Lu, hogy ami történik, az megváltás nekik, és azt éreztem a karaktereket sem mozgatta meg igazán, így olvasóként engem sem…

Ami viszont érdekes volt, a gondolatmenet, hogy a világ megmentése miatt képes vagy-e feladni az erőd, ami a részed, ami kiemel a tömegből. És ez nyilván nem csak Adelinának volt nehéz. Mert hiába szenvedtek malfettóként az erőik miatt, mégiscsak szerették őket, használták is. Adelina gondolatait kaptuk meg a leggyakrabban ezügyben, és nála jött át a legjobban, hogy mit is jelentene számára, ha lemondanna róla.

Szerettem, hogy több kiválasztott fejébe és múltjába beleláthattam. Sokszor a szívem szakadt meg ezektől a múltbéli visszaemlékezésektől. Jó volt így jobban megismerni Maeven királynőt, de Rafaelle és Magiani fejezete is igazi pofon volt, hiszen nagyon durva dolgokon mentek át. És bár ezeket a részeket nehéz volt olvasni, de ezektől jobban megértettem a karaktereket. Például azt, hogy Magiano számára miért fontos Adelina.

A kötet másik nagy erőssége Adelina jellemfejlődése volt. Nem spoilerezek, csak annyit mondok, hogy az út, amit bejárt, és a döntések amit meghozott, elképesztőek és sokszor váratlanok voltak. Lu többször lenyilatkozta, hogy mennyire nehéz volt megírnia a trilógiát úgy, hogy Adelina tulajdonképpen a főgonosz. Nos, ha végignézem a három kötetben Adelina útját, egy nagyon komplex képet kapok, én kifejezettem szerettem eddig is a karaktert, és ez most sem változott.

Ami a lezárást illeti, Legenda-feelingem volt. Eredeti, de szomorkás véget kaptunk, ami lezárta a karakterek főbb történetszálát, de akrva, akaratlanul keserű szájízt hagyott az emberben. Bennem legalábbis mindenképpen. Vágytam volna még pár oldalra. Más szempontból meg ez egy olyan kreatív és formabontó lezárás, ami passzol egy ilyen egyedi trilógiához. Talán csak nézőpont kérdése.

Értékelés: 6/10

Sajnos ez a rész tetszett a legkevésbé. Kicsit vontatottnak éreztem, érzelmileg sem mozgatott úgy meg, de voltak jó pillanatai, pl. Adelina karakterének az alakulása vagy a Magianóval és Violettával való kapcsolata. Mindezzel együtt is továbbra is különleges helyet foglal el bennem ez a trilógia, és egyben bízom benne, hogy olvashatunk még Marie Lu-tól más könyveket magyarul.

Hogy tetszik a borító? Mát önmagában is gyönyörű, de amikor kiderül a cím és a borító jelentése, akkor szerettem bele igazán.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha tetszett az első két rész, szerintem mindenképpen érdemes elolvasni a lezárást, különösen ha nem cselekmény, hanem karakter központú olvasónak tartod magad.

* Elolvasnád a könyveket? Szerezd be őket most! *