Én és egy mesekönyv? Mindezt közelebb a harminchoz, mint a húszhoz, tudva, hogy soha nem lesz saját gyerekem? A fene hitte volna, hogy valaha mesét fogok olvasni, de aztán jött Ferenczi Szilvia mesekönyve. Miután a Blogturné Klubban félreolvastuk a címét, és beindult a poéngyár, naná, hogy kíváncsi lettem. Aztán Ráduly Csaba csodálatosan szép illusztráció száz százalékig meggyőztek: nekem ez el kell.

Gyerekkorom óta nem igazán olvastam mesekönyvet, úgyhogy kíváncsi voltam, miként fogom mindezt felnőttként megélni. Olyan lesz, mint amikor megnézek egy mesét? Derogálni fog, ha egy-egy tanulságot a képembe nyomnak? Zavar majd maga a tudat, hogy ezt nyolc éves gyerekeknek ajánlja a kiadó? Egyáltalán tetszhet ez nekem? Ezek a kérdések zakatoltak a fejemben olvasás előtt. És mi lett a végeredmény?

Hű, gyerekek, én rég mosolyogtam ilyen jókat egy könyvön. Rettentő édes volt az egész, és maga a történet még felnőtt fejjel is teljesen élvezhető. A dramaturgiai ív rendben volt, átjött a mondanivaló, a tanulság, de ami ennél is fontosabb, az a hihetetlenül komplex fantáziavilág, amivel Ferenczi Szilvia megajándékozta az olvasóit.

A pormanó karakterei egytől-egyig imádnivalóak, különösen a szemtelen kis pormanó, aki miután bajt okoz, inkább lefekszik aludni, mert hát úgy kifáradt. A jóravaló kéményseprűt is imádtam, és a gyerekszereplők is meglehetősen aranyosak lettek. A sztori, miszerint az iskolában kell megtalálni, és megmenteni a bájos kis lényeket igazán jól lett kivitelezve, és a történet több pontján is felnevettem, mert annyira lehetetlenül vicces kalandokba keveredtek a szereplők.

A Pormanó felbukkan egy felnőtt fejjel is tökéletesen élvezhető és szerethető mesekönyv, tele imádnivaló szereplőkkel, lendületes történetvezetéssel és csodálatosan szép illusztrációkkal. Bátran ajánlom elolvasásra kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Egy biztos, amint a rokonságban, vagy a baráti körömben nyolc évessé cseperedik egy gyermek, nem lesz rest felolvasni neki pormanó kalandjait.