Körülbelül három-négy hete véletlenül a kezembe akadt A neveletlen hercegnő első kötete, miközben a könyvtárban kutattam valami olvasnivaló után. Szórakozottan fellapoztam a közepén, úgy voltam vele egy kis retró nem árt meg. Aztán azon kaptam magam, hogy leültem a gyerekeknek fenntartott gyerek-méretű székre, és kábé tíz oldalt elolvastam, erre pedig ritkán kerül sor. Miután hallottam, hogy a pici-szék fel akarja adni (értsd: nem nekem tervezték), felálltam, felnyaláboltam a sorozat első négy kötetét, és vidáman szambáztam vele haza. Azóta úgy olvastam, mint egy güzü, amikor csak időm volt, azt a hercegnőre áldoztam, a tizes részt pedig tegnap, körülbelül fél nap alatt kivégeztem. Jajj, már most nagyon hiányzik.

Ó, srácok, mivel is kezdjem, talán egy kis múltidézéssel. Anno még gimiben futottam bele a könyvsorozatba, egy osztálytársam olvasta lelkesen, aztán kölcsönkértem tőle, és teljesen beleszerettem. De persze ezt ti is tudjátok, hiszen anno a 7-es, a 8-as és az utolsó 10-es kötetről írtam némi kritika-félét az oldalra. LOL, most látom, mit írtam 2009 december 28-án: „Hamarosan újra kell olvasni elejétől a végéig, mert már most hiányzik Mia…” Hát, nem hittem volna, hogy csak négy év fog eltelni, mire újra a hercegnő rabjává válok.

Ha megpróbálom logikus szemmel nézni a könyveket, akkor elég egyszerűek, és tulajdonképpen nem is szólnak semmiről. A legtöbb rész ugyanarra a sémára épül: adott az elején egy fő(bb) probléma, amin megy a szívás köteteken át (nem vagyok bulizós csaj, csigákat eresztettem Genoviára…) de aztán a regény végén ott a megoldás, és egyfajta viszonylagos lezárás. Ha sorozatos szlenget használnék, azt mondanám, a hercegnő epizódikus könyv-sorozat, ergó bármelyik kötetbe bekapcsolódhatsz és bármelyiknél abba is lehet hagyni, hiszen ugyanúgy érteni fogsz mindent. De akkor mégis mi az, ami eladja ezeket a köteteket? Mi az, amitől ekkora világsiker lett? Szerintem egyértelmű, hiszen Meg Cabot stílusa és humora zseniális. Sokszor nevettem fel rajta hangosan, leginkább Grandmére beszólásain. A tizes kötetből itt van az egyik kedvencem, amiben nem épp nagyanyai tanácsot javasol az unokájának:

” – Megmondom mit tégy, Amelia – derült fel Grandmére. – Bújj ágyba mindkettővel, és amelyik fiatalember jobban teljesít a budoárban, azt tartsd meg. Én is így tettem Barasnyikovval és Godunovval. Olyan csodás fiúk voltak. És milyen hajlékonyak!
Komolyan, ennyire undorító Grandmére sem lehet. Képtelenség, hogy rokonok legyünk…”

Szóval, nekem emiatt A neveletlen hercegnő a kedvenc könyv-sorozatom a Harry Potteren kívül. Cabot humora szerintem nagyon jó, a stílus pedig annyira olvasmányos. Simán elhiszem azt, amit ír, és annyira közel érzem magamhoz a szereplőket, mintha tényleg az Albert Einstein Gimibe járnék, mintha ott ülnék Lillyék mellett az ebédlőasztalnál, és ott gubbasztanék Kövér Lulu mellett miközben Mia körmöli a naplóját. Egyszerűen számomra ezek a könyvek nem a guilty pleasure kategóriát jelentik, hanem magát a szórakozást. Ciki, nem ciki, engem nem érdekel, de az biztos, hogy nagyon szeretem Meg Cabot könyveit, amik közül számomra egyértelműen A neveletlen hercegnő viszi a prímet.

A stíluson és a humoron felül még egy dologról mindenképp beszélni kell, az pedig a zseniális mellékszereplő-gárda. Komolyan, olyan nagyon jól kezeli ezt a témát Cabot, hogy azt öröm volt olvasni. Mindenkinek megvolt a maga személyisége, és valahogy az összes karakter egyéniség. Igazából bármelyikük naplóját szívesen olvasnám, legyen az Tina, Borisz vagy éppen Lana Weinberger. Amit még nagyon szerettem a regényekben az a sok popkultúrális utalás. Oké, a legtöbb az ma már nem nagyon mond nekünk semmit, hiszen mégiscsak évek teltek el, de akkor is, én még emlékszem arra, kik voltak a menők a ‘2000-es évek elején, és amikor öt-tíz év múlva újraolvasom ezt a tíz kötetet, hát akkor is emlékezni fogok.

Ha valaki még nem olvasta volna ezeket a könyveket, akkor én mindenképp ajánlom elolvasásra, mert szerintem a maguk nemében zseniálisak. Persze, nem ez a könyv-sorozat fogja megváltani a világot, de rendelkezik egy olyan kisugárzással, amitől olvasás közben elkezdek mosolyogni, beleélem magam a történetbe, aztán azon kapom magam, hogy elfelejtem a külvilág összes baját/zaját. Valahogy ez is lenne a lényege az olvasásnak, ugye? Én legalábbis ebben hiszek, és azt remélem, hogy ti is. Hajrá Neveletlen Hercegnő, öt-tíz év múlva újra találkozunk! Addig is nagyon bízom abban, hogy Meg Cabot megörvendeztet minket egy újabb kötettel. Mia körülbelül most fejezi be az egyetemet, hát nem borult még ki? 🙂