Végre, egy újabb Marni Bates könyv! Hiányzott már az írónő humora és stílusa. Marni könyveinél mindig teljesen kikapcsol az agyam, csak sodródom az árral, és hagyom, hadd szórakoztasson. Persze, miután a könyv végére érek, felfogom, hogy mennyi hibával volt tele (erről később), de amíg olvasom, tökéletesen szórakoztat. Ezt tette a Gyilkos a vonal végén is.

A sztori szerint a hősnő, Emmy legnagyobb álma, hogy írónő legyen. Éppen egy kávézóban ír, amikor összefut egy idős emberrel, aki ad neki egy phabletet (a telefon és a tablet ötvözete), mond pár zavaros dolgot, majd meghal, méghozzá szó szerint Emmyn.

A lány rájön, hogy őt is meg akarják ölni, de lehetőséget kap rá, hogy egy elit bentlakásos iskolában tanuljon, ahol biztonságban lehet. A lány pedig elkezd nyomozni, hogy rájöjjön, ki és miért akarja megölni, és mindennek mi köze van a rég eltűnt édesapjához, akit soha sem ismert, mert elhagyta őt még a születése előtt.

Már a történet vázolásából is látszik, hogy mennyire sokat ígér a regény: tényleg tele van potenciállal, amiket az írónő itt-ott ki is aknázott, de alapjaiban véve a könyv legnagyobb hibája a hiteltelenség. A rendőrség, az iskola, a szervezet motivációi és tettei is hiteltelenek számomra, és kevésbé érzem őket megalapozottnak. Egy olyan sztorinál, ahol a nyomozás központi szerepet kap, ez nem feltétlenül jó ómen.

Emmy semmit nem tud, amikor bekerül az elit iskolába, eleve az öreg fószerrel sem találkozott még, ennek dacára kulcsszerepe van az ügyben. Éppen emiatt a sztori sem állhatott össze rendesen, hiszen a lány nem tud semmit, és nincs olyan, aki elmagyarázná neki. Adott a szedett-vedett nyomozás, amit itt-ott tarkít egy-egy jó ötlet, de alapvetően a szerencse az, ami a lány segédje lesz, nem pedig a hatékonyság és a logikus gondolatmenet.

És akkor mégis, miért imádtam én ezt a regényt? Mert míg Marni az egyik oldalon hozta a hiteltelenséget, a béna nyomozást és a dilettáns főrejtvényt, addig a másik oldalról tökéletesen működött az, amihez a legjobban ért!

A karakterek zseniálisak, Emmy egy imádnivalóan vicces hősnő, Sebastian kellően idegölő, de annál szimpatikusabb főhős, de naná, hogy a szerelmi háromszögben (ami hogy a fenébe ne lenne), a szívem Benhez, Emmy legjobb barátjához húz, remélem vele jön majd össze a végén.

A könyv legnagyobb erőssége az volt, hogy a szerző ismét megalkotott egy csomó jó karaktert, akiknél adott volt a karakterfejlődés, akik annyira éltek, hogy szinte lesétáltak a lapokról, hogy rám köszönjenek. Egyszerűen jó volt olvasni róluk, szerettem a személyes drámáikat is. Emmynél a szívem szakadt meg, akárhányszor nemtörődöm anyjáról mesélt, Sebastiannál pedig az én szívem is sokszor megdobbant, amikor előkerült az érzékeny oldala.

A Gyilkos a vonal végén is pont olyan szerethető és könnyen olvasható stílusban íródott, mint az írónő eddigi regényei, ami tökéletesen alkalmassá teszi arra, hogy csak kikapcsoljam az agyam, és csak azután kezdjek el gondolkodni a könyv hibáiról, miután a végére értem. Az utolsó 100 oldal pedig annyira izgalmas volt, hogy képtelen voltam abbahagyni!

Ami pedig a legjobb, hogy a könyv utolsó felében (igen, az utolsó 100 oldalnál), végre a logikai bakik is kezdtek csökkenni, kicsit jobban felépítettnek tűnt az addig rozoga lábakon álló rejtély és nyomozós szál is, tehát nagyon bízom benne, hogy a folytatásnál már ez a rész is sokkal kidolgozottabb lesz. Egy biztos, én jelen leszek!

Értékelés: 8/10

Minden hibájával együtt egy aranyos, könnyen olvasható regény, ami gyakran csalt mosolyt az arcomra, a karaktereivel pedig levett a lábamról. Nyári kikapcsolódásnak tökéletes!

Hogy tetszik a borító? Nem igazán passzol ez az egyenruhás stílus Emmyhez, a sulijában sincs uniformis, de ettől eltekintve szép a borító, jó ránézni.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha egy lazulós könyvet keresel, ahol nem pörög az agyad, és végre kikapcsolhatsz, akkor ez lehet a Te regényed. YA és Marni Bates kedvelők előnyben!