Bő másfél hónappal a Szent Johanna Gimi 8. megjelenése után végre én is a végére értem a teljes sorozatnak, és szomorúan jelenthetem ki, egy korszak lezárult. Nem csak Reni intett búcsút a Szent Johanna Gimnek, hanem én is. Az utóbbi években nagyon sokat köszönhettem ezeknek a regényeknek, és itt nem csak a kellemes órákra gondolok, amíg olvastam őket, hanem azt is, amíg végig asszisztálták az életem különböző pontjait. Szeretem az élet-ciklusaimat regényekhez kötni, míg az általánosban a Harry Potter, a gimiben a Neveletlen Hercegnő, addig a felsőfokú tanulmányaim alatt a Szent Johanna Gimi volt a kedvenc könyv-sorozatom. Szóval, bátran mondhatom, egy korszak véget ért, de azt hiszem ezzel sokan vagyunk így.
Szívesen áradoznék a Szent Johanna Gimi befejező kötetéről, örülnék, ha csupa jót írhatnék róla, de akkor hazudnom kellene, azt pedig nem akarok. Mivel a hetes és nyolcas kötetet egymás után olvastam el, ezért egy kicsit összefolyik az egész, ami alapjáraton nem gond, hiszen mindkettő az utolsó gimnáziumi tanévet öleli fel. Annak idején, a negyedik könyv borítójára a blogon megjelent kritikámból került fel a következő idézet: “Értékelés: 10/10. Egy könyv a mai fiatalok reális problémáiról, a mi időnkről. Ha elkezded, nem tudod letenni, mert bármelyik szereplővel tudsz azonosulni, hiszen valamilyen szinten mindegyik te vagy“. Amikor ezt megírtam, akkor komolyan is gondoltam, hiszen a regénysorozat eleje valóban reális és szórakoztató volt, a végére azonban elfogyott a patron, Leiner mintha kifulladt volna.
Az utolsó két könyvben tulajdonképpen ugyanazokat a poénokat és szituációkat sütötték el újra és újra. Gondolok itt például arra, amikor Reni kitalál valamilyen fals problémát, azon agyal meg idegeskedik, segítséget kér Kingától, aki leoltja, hogy “Renáta, te ostoba, unalmas bla-bla“, akkor megint pár oldalnyi aggódás, végül beszélgetés Cortezzel, a lezárás meg “Cortez: 5/5, annyira szeretem jajj <3″. Na, többek között ezekből volt elegem. Amennyire élszerű volt az eleje, annyira vált nyomottá, vontatottá és unalmassá a lezáró két könyv. Nem éreztem azt a feelinget, amit az elején, nem tűnt úgy, hogy ez a könyv reális lenne, a legfájóbb pedig az, hogy még mindig annak próbálták eladni. Oké, pontosítok. Mert volt benne néhány nagyon realisztikus és jó megnyilvánulás, például amikor Cortez bevallotta, hogy Reni pont azért keltette fel az érdeklődését, mert nem szaladt utána, nem állt be a sorba, mint a többiek.
Kétségkívül akadtak jó történetszálak, érdekes dolgok is, de ezeket elnyomták az általam már kevésbé viccesnek tartott dolgok. Anno még örültem a pozitív üzeneteknek, amiket Leiner nem nyomott bele a képünkbe, hanem önmagától átjött a gondolat. Kitti megjelenésével azonban mindez semmissé vált, oly mértékben kaptuk meg a “mai fiatalok túl hamar nőnek, tizennégy évesen Gossip Girl-ök, állandóan facebookoznak, meg isznak, ó, jajj, a mai fiatalság” problematikát, ami már fájóan túlzó volt. Az író korábban tudott úgy üzenetet közvetíteni, hogy az ne vált volna terhessé nekem, mint olvasónak, az idő haladtával azonban mindez mintha megszűnt volna, és átment az egész egy tanító jellegű kavalkádba, ami nem feltétlenül előnyös.
Ami engem rendkívüli módon zavart a lezárásban, az a sok barom a 12/b osztályból. Oké, megértem, űbermenők, meg jópofák és tojnak a tanulásra, de könyörgöm, ha valaki érettségi előtt egy héttel The Walking Dead-et darál, és nem tanul semmit, és ha valakinek szó szerint a szájába kell rágni a szóbelin a megoldást, azt buktassák már meg! Az, hogy mindenki átment az érettségin és senki nem bukott meg, az engem rettentő mód felidegesített. Ezt nem csak azért mondom, mert egy Virág vagy Andris szintű debil érettségit kapott, hanem mert teljes mértékben ellenkezik mindenféle realitással. Ismertem én is idiótákat a gimikben, de azok legalább az érettségi előtt összeszedték magukat. Az, ha valaki tizenkettedikben úgy viselkedik, mint az itteni bagázs, az én szememben nem vicces, hanem szánalmas. A probléma pedig az, hogy viccesnek akarták tálalni az egészet.
Sokakat zavart még Cortez tökéletessége, és bevallom őszintén, ez bökte az én csőrömet is. Egyszerűen nincs olyan pasi, aki annyira dögös, kedves, megértő, vicces, jópofa és gazdag lenne, mint Cortez. Nem hinném, hogy jó ötlet volt ennyire jóvá tenni a karaktert, mert ez így nem volt túl realisztikus. Ellenpólusként pedig sikerült elrontani Arnoldot. Öt könyven át egy jópofa, jóbarátként titulálták a srácot, aztán bumm, a végére csináltak belőle egy önző, egoista barmot, akit senki sem érdekel saját magán kívül. Ezt a fajta karakter-gyilkosságot kár volt megcsinálni azért, hogy Cortezt piedesztára lehessen emelni, és a “Team Arnold”-ot kántáló olvasó is elfelejtse azt, hogy ő valaha nem Cortez-fan volt. Kellett volna valami … reális a Reni & Cortez kapcsolatba, és sajnálom, amiért ez nem kerülhetett bele.
Persze, panaszkodom itt ezerrel, de nem volt olyan rossz a lezárás sem, csak a korábbi részek színvonala miatt volt ez fájóan … más. Ki tudja, talán azért is, mert eléggé depresszív volt ez a két kötet, hiszen átitatta a búcsúzás, lezárás, elballagunk gondolat az egészet, ami számomra teljesen idegen, hiszen én számoltam a napokat a gimiben az érettségiig. Ennek ellenére itt átéreztem a diákok bánatát, egy olyan osztályközösséget nem sokan hagytak volna ott. Mindent összevetve a Szent Johanna Gimi továbbra is fontos része marad az életemnek, és az utolsó könyvek kevésbé jó minőségének az ellenére is jó szívvel gondolok majd rá vissza. Jobban örültem volna, ha szebben, jobban ér véget, de … akkor jobban hiányozna. Így pedig, örülök, hogy (végre) vége. Az összes karakter boldog, Reni és Cortez pedig Párizsban andaloghat, az élet pedig megy tovább…
