Könyvkritika: Kerstin Gier – Nefelejcs: Ami a fényben nem látható

Az Időtlen szerelem és a Silber trilógiával Kerstin Giert nagyon megszerettem, így egy pecig sem volt bennem kérdés, hogy el akarjam-e olvasni az új regényét. A Nefelejcs alaptörténete és a világa nagyon kecsegtető, kedveltem a főszereplőit is, de sajnos nem tudtam beleszeretni a könyvbe, az eddigi Gierek közül ezt kedveltem a legkevésbé.

Most két nézőpontot, két főszereplőt kaptunk. Quinn egy ázsiai származású, nagyon népszerű srác, akivel különös dolgok történnek, miután találkozik egy bulin egy kék hajú lánnyal. Természetfeletti lények támadják meg, azt érzékeltetik vele, hogy ő egy kiválasztott, ráadásul úgy megsérül, hogy kórházba majd tolókocsiba kényszerül. Quinn szomszédja, Matilda egy full vallásos család lázadó tagja, aki évek óta reménytelenül szerelmes Quinnbe. Most lehetősége nyílik arra, hogy jobban megismerje a fiút, ugyanis ő lesz a “személyi kísérője“, és a kezdeti csipkelődések után együtt fedezik fel a természetfelettit, és kezdik egymást is egyre jobban megkedvelni.

A sztori leírásából szerintem érzékelhető, hogy most is minden megvolt ahhoz, hogy egy nagyszerű könyvet kapjunk Giertől. Akkor mégis min csúszott el? Az első fele sajnos nagyon lassan haladt, rengeteg nevet daráltak le, akiket meg kellett volna jegyezni, és itt is folyamatosan pörgött a régimódi sablon, amikor jelzik, hogy te vagy a kiválasztott, akin áll vagy bukik a világ sorsa, de szerencsétlen Quinn kábé a könyv feléig csak sejtelmes válaszokat és gondolatokat kap. Kellett az építkezés, szó se róla, csak egyszerűen kissé unalmas és idegesítő lett emiatt a kötet eleje.

Volt még pár dolog, ami bökte a csőröm. Matilda például egy könyvmoly, és ezt rendszeresen fel is dobta. Mint amikor azt mondta a srácnak, hogy ne aggódjon a természetfeletti képességek miatt, mert az a könyveknek mindig csak a végén jön elő. Vagy amikor találkozott a lány egy természetfeletti lénnyel kábé másodjára, de nem ijedt meg, mert a könyvekből tudta, hogy a vízköpő nem bánthatja őt, mert csak szellem. És mindezt persze halál magabiztosan előadva. Én mindig szeretem, ha könyvmolyok a főszereplők, de ez a típusú kikacsintások engem idegesítettek. Ahogy azt sem értem miért lesz Xemerius említve az Időtlen szerelem trilógiából, mintha Quinn arra utalt volna, hogy olvasta a könyveket, közben meg apró jelek arra utalnak, hogy a három YA trilógia akár egy univerzum is lehet.

Beszéltem sok rosszról, de ne feledkezzünk meg a jóról sem! Én például nagyon kedveltem a főszereplőket. Igen, még Matildát is. Nagyon nehéz lehetett neki egy ennyire vallásos családban felnőni, ahol a hitet egyfajta páncélként használva lenézik a tagok a másikat, és ott ártanak, ahol tudnak. Matilda unokatestvéreit (Leopold és Louise asszem) például zsigerből gyűlöltem, de a lány szülei se voltak komplettek. Egy ilyen toxikus környezetben nehéz lehetett felnőni, de Matilda így is egy karakán, szókimondó, okos és vicces lány, akit tényleg hamar a szívébe zár az ember. A kötet végén pedig a telefonos jelenetnél kifejezetten sajnáltam őt.

Quinn személyében egy nagyon népszerű srácot kaptunk, akinek a fizikai ereje és az ügyessége volt a mindene. Olyan szépen átjött az, hogy egy ilyen srácnak mit jelent igazán, ha tolószékbe kényszerül, ha elveszíti az önállóságát. Mindennek a lelki lecsapódását szerintem jól megmutatta a szerző. Érdekes volt az is, ahogy a természetfelettivel megbirkózott a srác, ahogy az erejét elkezdte használni. Amit még nagyon csíptem, a legjobb barátjával és a szüleivel való kapcsolatát.

A romantika is fontos szerepet kapott a könyvben. Quinn és Matilda tipikusan az a páros, akik között forrong a kémia, én legalábbis éreztem a vibrálást. Drukkoltam nekik végig, hogy összejöjjenek, az író pedig szerintem jól kivitelezte a romantikus jeleneteket, és a kötet végi konfliktus is jól működött érzésem szerint. Jó páros ők, akiknél az ember azt érzi, hogy támogatják és felemelik egymást, az ilyenről mindig szívesen olvasok.

A világ – azaz Perem – amit bemutatott Gier szintén nagyon klassz volt a könyvben. Érdekes elméleteket kaptunk, tetszett, hogy ott is a politikai csatározások okozhatják a bajt, de az olyan kikacsintások is, mint Jeanne D’Arc nagyon bejöttek. A természetfeletti lények ötlete is szuper, különösen ahogy reflektáltak a mi legendáinkra. Tündért és Jácintot kedvenc lett, és külön pacsi minden Perem-béli jelenetért, csak ámultam Gier kreativitásán, szóval alig várom, hogy még jobban megismerjük a Peremet. Az pedig, hogy ott van az a bizonyos alagút, amin át az emberek a fénybe mennek a haláluk után, különösen szép gondolat volt.

Értékelés: 7/10

Bár a könyv első fele nem tetszett annyira, de a második felében már beindultak a cselekmények, akár a természetfeletti, akár a két főhős párkapcsolata és életének egyéb problémái esetében. Onnantól már nagy élvezettel olvastam, különösen mert Gier humorát még mindig szeretem, a stílusa is sodor előre. Kicsit azt érzem, hogy ez a kötet csak egy felvezető sztori volt, a java még csak most jön, szóval jöhet a következő részt, de sajnos még Németországban sem jelent meg.

Hogy tetszik a borító? Elképesztően gyönyörű, akárcsak az eddigi Gier köteteké.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha szeretted az író eddigi műveit, ezt se hagyd ki. YA fantasy rajongóknak is ajánlom.

Nefelejcs blogturné