Már az előző Saah Andersen képregényt is imádtam, így egy percig sem volt kérdéses, hogy ezt is el fogom-e olvasni. Viszont most kissé másként álltam a képregényhez, mint a legutóbb. Akkor ugyanis az íróasztalomban tartottam a könyvet, és csak egy-egy képet néztem meg belőle, ha éppen rossz pillanatot éltem át.

Most fogtam magam, és egyben bedaráltam a képregényt, amit igazán sajnálok. Így nem jött át igazán a képekben lévő hatalmas mondanivaló, és leginkább az, hogy mindezt miként tudom levetíteni a saját életemre. Átcsaptam a darálásba, egy-egy mosoly volt csupán a válasz minden képre, holott ennél sokkal többet érdemelnek. Éppen ezért javaslom, hogy ne egyben olvassátok el, hanem aprodozva, úgy jobban üt.

Szerencsére a mostani kötet is tartalmazott rengeteg olyan képen képet, ahol igazán magamra tudtam ismerni, és ahol úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Leginkább annál a képnél éreztem így, ahol Sarah fel akarta rúgni a madarat. Mert velem is volt ilyen, és pont úgy megijedtem magamtól, és persze nem csináltam semmit. Egyszerűen jó érzés, hogy másnak is vannak ilyen őrült pillanatai.

Annak kifejezetten örültem, hogy bekerült a kötetbe a két kedvenc könyves képem is, azokat mindig jó újra látni. A másodiknál, ahol a lány egy könyvekkel teli szobáról álmodozik egy pillanatra le is tettem a könyvet, és boldogan szétnéztem magamnál: nekem szerencsére sikerült elérnem. A másik kép ami nagyon közel állt hozzám, a meleg szerelmespárról szóló, egyszerűen csodálatos volt.

Maga a képregény még mindig nagyon a női közönségre hajt, a legtöbb fotó a női problémákat veszi elő. Például indokolatlanul soknak éreztem a pulcsikról és a ruhavásárlásról szóló részeket, de úgy tűnik pasiként ezt kevésbé tudom átélni. Annak viszont örültem, hogy bekerült jó pár pasis és uniszex kép is, az olyan apróságnak meg, hogy a felvarrt tetkó látszik Sarah pasijának a karján a további képeken egyenesen lelkesedtem.

A képregény végén van némi újítás az előzőekhez képest. A könyv második felében Sarah jó pár képet úgymond elmagyaráz, elmesél egy sztorit, ad hozzá némi háttérinfót önmagáról. Az első tizenötöt becsületesen elolvastam, aztán a többit hagytam a fenébe. Alapvetően érdekes ötlet volt, de úgy éreztem, hogy meg akarja nekem magyarázni a képet. Mintha egy múzeumban nézegetnék egy festményt ami tetszik, és odajönne a kurátor elmagyarázni, hogy mit nézzek rajta igazán. Nekem ez nem kóser, inkább magam fedezném fel, így a legtöbb magyarázatot el sem olvastam, csak a képeken lévő szövegeket, és így tudtam igazán élvezni.

Értékelés: 8/10

Még mindig nagyon szeretem ezeket a képregényeket, mert az életről szólnak, és annyira jól el tudok gondolkodni miatta saját magamon. A legjobb pedig az, hogy ezerrel ontja a „nem vagy egyedül” érzést, amire mindenkinek nagy szüksége van. Azt viszont nem bánnám, hogy kissé jobban törekedne arra, hogy uniszex legyen.

Hogy tetszik a borító? Nagyon kis aranyos, és naná, hogy egy élmény tapizni a pulcsit.

Kinek ajánlom elolvasásra? Igazából mindenkinek. Feldobja az ember napját, de nem érdemes szerintem egyben elolvasni, jobb elhúzni az élményt és agyalni a látottakon.