Idén végre megérkezett Okváth Anna új regénye, az Antihygge, avagy áldatlan állapotok, ami egy lehengerlő romantikus történet. Alább hoztam is nektek tíz idézetet, amik talán meghozzák a kedvetek a könyv elolvasásához. Íme!

#1

„Olyan volt ez a csók, mint a szilvás gombóc. Édes és fahéjas. Képtelenség abbahagyni. Még akartam belőle. Ez a csók tizenkét évig váratott magára.
Ha megkérdezné bárki, milyen élmény volt, egy Klimt-festményhez hasonlítanám. Aranylóan érzéki. Azt mondanám, hosszú volt és történelmi, mint a bayeux-i falikárpit. Azt mondanám, olyan volt, mint amikor először láttam élőben Csontváry Baalbekjét. Lenyűgöző. Elképzelhetetlen. Felfoghatatlan. Azt mondanám, olyan érzés volt, mintha eggyé váltam volna a Nappal.”

#2

„Soha jobban nem illett volna rám az ügyfélszolga megnevezés, mint most. Gyakran hasonlítottam a cégnél tapasztalt állapotokat Salvador Dalí festményéhez, amin lángoló zsiráfok rohangálnak a háttérben, a kép előterében pedig egy fiatalságában meggyalázott, ruhájától megfosztott hajadon folytat ádáz, kétségbeesett harcot egy lézercsóvát sugárzó szemmel, ami tekergő telefonkagylók segítségével tartja foglyul szegény lányt. Így megy ez.”

#3

„Máris szomszéd is belépett utánam az ajtón, és acél tekintetével komoran szemlélte, ahogy elkeseredem, látva kómásaink változatlan állapotát.
– Mégis mire számított?
– Nem tudom… talán…
– Hogy míg mi kint kávéztunk, ők lejátszottak egy sakkpartit, befonták egymás haját, és felolvastak a kedvenc verseikből, majd szapultak minket egy kicsit, amiért jól itt hagytuk őket? Bármi változás is áll be, a gépek jeleznének. Nem kell ahhoz itt virrasztani.”

#4

„Hirtelen nem is értettem, Iggi mire gondol. Mennyire bizarr ez. Itt fekszik a ripityára tört, kómás férjem, és nem értem, mitől néz ki vacakul. És az első gondolatom az, hogy Iggi biztosan azt nézi, Andor milyen sovány és sápadt. Pedig Andor mindig karcsú volt, gepárdszerű. És márványfehér, mint egy Michelangelo-szobor. A legszebb élő szobor a világon, és én pont azért szerettem, mert ilyen cizellált volt, már-már éteri. Mint egy tündekirály.”

#5

„Egyikünk sem gondolta volna, amikor belefogtunk az utódnemzésbe, hogy ez ennyire nehéz lesz. Másoknak olyan könnyen összejön, főleg, ha nem is akarják. Mi pedig elhatároztuk magunkat, felkészültünk rá, akartuk mind a ketten, mégse jött a baba.
Azelőtt elképzelni sem tudtam, mekkora önértékelési zavart okoz az ilyesmi egy nő életében, de most már pontosan tudtam. Még arra se vagyok jó, amire a természet megalkotott, amire az állam is annyira buzdít. Néha fizikailag éreztem magamon a nyomást, amiért aznap sem szültem még.”

#6

„– Te pedig, bakhangya, hiába is mutatkozol be nekem, mivel a névmemóriámnál csak az arcmemóriám rosszabb – közölte Hajnal. – Nálunk minden fiú bakhangya eleinte, szokd a gondolatot. Akkora itt a jövés-menés, hogy csak akkor vagyok hajlandó megjegyezni a neved, ha tovább maradsz egy hónapnál. Nálunk az emberek úgy hullanak, mint a Trónok harcában.”

#7

„Nincs olyan, amin egy jó forró fürdő és egy kiadós alvás ne segítene, mondta mindig Nagyika.”

#8

„Miért is szerettem annyira Iggit? Mert neki nem kell magyarázkodnom. Csak lenézett rám, ahogy a padlón fekszem, és ahogy a lakásomból maradt romokat, úgy a bennem esett károkat is képes volt percek alatt tökéletesen analizálni. Bogárka önsajnálatot tart, vagy csak azt ünnepli, milyen szerencsétlen. Mert szeret szenvedni.
Iggi lefeküdt mellém a földre. Ennél nincs lejjebb. És még ide is utánam jön, őrület!”

#9

„Meglátok egy vakítóan fehér faházat a fák között. Szinte csalódott vagyok. Nem vörös házikó, fehér ajtókkal, ablakokkal, oromdeszkával… Ez így nekem nem elég norvég. Arcomba csap a szél, némi hótartalommal. Ez meg túl norvég.”

#10

„Gyorsan leolvadt a mosoly az arcomról, amikor don Sandro két élemedett korú, rozsdabarna biciklivel az oldalán lépett elém. Láttam már őket a ház oldalának támasztva, és egészen eddig azt hittem, első világháborús emlékművek. Enyhe jó szándékkal is maximum csak lomok a második világháború idejéről. Közelebb érve rájöttem, épp azért rozsdabarnák, mert minden valószínűség szerint a rozsda tartja őket egyben.
– Ez mi, ez valami vicc? – kérdeztem zavartan.
– Ezek közlekedési eszközök. Úgynevezett kerékpárok. Bocs, sajnos mindkettő férfivázas.
– De én ezer éve nem bicikliztem, már azt se tudom, hogy kell.
– Ugyan már, ez is olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni!
– De hát nem példálózhat olyasmivel, ami önmaga!
– Biciklizést mondtam volna? Szeretkezést akartam mondani.
Olyan képet vághattam, mint akit képen töröltek egy biciklipumpával.”