Amerikában augusztusban, itthon pedig karácsonyi ajándékként érkezett Stephenie Meyer várva várt új regénye, a Midnight Sun – Éjféli nap, ami ezúttal Edward nézőpontból meséli el a Twilight történetét. Alább kigyűjtöttem nektek 10 kedvcsináló idézetet a Midnight Sunból, ami meghozhatja a kedvetek az elolvasásához. Íme!

* A könyv ide kattintva kedvezményesen kapható! *

#1

„– És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba… – suttogtam.
Bella szeme ragyogott, de miután elpirult az arca, újra leszegte a tekintetét. Pár másodpercbe telt, míg újra normális ütemben tudott lélegezni, de utána a huncut mosoly is visszatért az arcára.
– Micsoda buta bárány! – ugratott.
– Micsoda beteg, mazochista oroszlán! – kontráztam.”

#2

„− Nem látod magadat tisztán – válaszoltam neki. – Elismerem, úgy vonzod a szerencsétlenséget, mint a mágnes – nevettem fel, de valójában nem volt jókedvem. Egyáltalán semmi komikusat nem találtam abban, hogy a gonosz végzet vadászik rá. Az ügyetlensége, ugyanakkor, kissé vicces volt. Édes. Vajon hinne nekem, ha elmondanám neki, hogy gyönyörű, kívül és belül egyaránt? Talán ha érvekkel támasztom alá, könnyebben hisz nekem. – De te nem hallhattad, mit gondolt magában minden egyes hímnemű lény ebben az iskolában az első napon, amikor megjelentél!
Áh, a remény, az izgalom, a lelkesedés, ami kitöltötte azokat a gondolatokat. És milyen sebességgel lettek ezekből lehetetlen fantáziák. Lehetetlenek, hiszen Bella egyiküket sem akarta.
Nekem mondott igent.
A vigyorom egész biztosan önteltnek tűnhetett.
Az ő arca viszont elsápadt a meglepetéstől.
− Nem tudom elhinni… – motyogta.
− Higgy nekem most az egyszer: minden vagy, csak hétköznapi nem!”

#3

„– Semmi sem olyan kiszámítható, mint a sötétség, nem gondolod?
– Én szeretem az éjszakát – ellenkezett szokás szerint. – Ha nem lenne sötét, sose látnánk a csillagokat. – A mérges tekintetétől teljesen átalakultak a vonásai. – Igaz, itt úgyse nagyon látjuk őket.
Nevetnem kellett az arckifejezésén. Szóval még mindig nem békélt meg teljesen Forksszal. A csillagokon gondolkoztam, amikre a Phoenixről szóló elbeszélésében utalt, és azon töprengtem, ugyanolyanok lehettek-e, mint azok, amiket Alaszkában láttam – ragyogóak, tiszták és közeliek. Azt kívántam, bár azonnal elvihetném őt oda, hogy összehasonlíthassuk az élményeinket. De neki ott volt a normális élete, amit élnie kellett.”

#4

„– Kimondtad párszor a nevemet – vallottam be.
Vett egy mély lélegzetet, majd egy hosszas sóhajjal fújta ki a levegőt.
– Sokszor?
– Mit értesz pontosan azon, hogy sokszor?
Szégyenkezve lesütötte a szemét.
– Jaj, nem!
Felé nyúltam és óvatosan a válla köré fontam a karomat. A mellkasomnak dőlt, és még mindig eltakarta előlem az arcát.
Mit gondol vajon, mi mást éreztem azon felül, hogy majd kiugrottam a bőrömből, amikor a nevemet hallottam a szájából? Ez volt az egyik kedvenc hangom, a lélegzetvételeinek és szívdobogásának hangja mellett…
Válaszul a fülébe suttogtam.
– Ne legyél zavarban! Ha tudnék álmodni, én is rólad álmodnék. És nem szégyellném.
Szinte hihetetlen, korábban mennyire vágytam arra, hogy álmodhassak Belláról! Mennyire sóvárogtam ezért. És most, a valóság felülmúlja az álmokat is. Egyetlen másodpercéről sem szeretnék lemaradni bármiféle öntudatlanság kedvéért.”

#5

„– Bella! – kiáltottam halálra rémülten.
Hangosan levegő után kezdett kapkodni, a szemhéja rebegett. Ekkor esett le, hogy egy ideje nem hallom már a lélegzetét – régebb óta, mint egészséges lenne.
Egy újabb szakadozó sóhaj következett, a lába küszködve kereste a padlót.
– Elájultam… – sóhajtott félig behunyt szemmel – És… tőled.
Bella gyakorlatilag nem vett levegőt, hogy megcsókolhasson engem. Valószínűleg egy céltévesztett próbálkozás volt, hogy megkönnyítse a dolgomat.
– Most mit csináljak veled? – félig már morogtam rá. – Tegnap, amikor megcsókoltalak, rám vetetted magad. Most meg elájulsz itt nekem.
Kuncogott, majd fulladozni kezdett a nevetésétől, mivel a tüdeje megpróbált elegendő oxigénhez jutni. Még mindig én tartottam a súlya jelentős részét.
– Na, ennyit arról, hogy én mindent jól csinálok – motyogtam.
– Épp ez a baj. Hogy nagyon is jól csinálod. – Vett egy mély lélegzetet. – Túlságosan is jól…
– Rosszul vagy? – Finom rózsaszín árnyalat derengett fel az ajkán.
– Nem – felelte erőteljesebb hangon. – Ez egyáltalán nem olyan ájulás. Nem tudom, mi történt velem. Azt hiszem, elfelejtettem levegőt venni.
Hát azt vettem észre.”

* A könyv ide kattintva kedvezményesen kapható! *

#6

„Egy fél pillanatra elterelte a figyelmemet az a teljességgel lehetetlen gondolat, hogy mi történne, ha megpróbálnám megcsókolni Bellát. Az ajkam az övéhez érne, a jéghideg kő a meleg, puha selyemhez…
Majd Bella meghalna.”

#7

„– Gyönyörű vagy, amikor elpirulsz – mormogtam.
Gyengéden kihúztam a kezem az övéből, és a két tenyerem közé fogtam az arcát. A pupillái kitágultak és a szívdobogása felgyorsult.
Abban a pillanatban borzasztóan szerettem volna megcsókolni. Lágy, görbülő, kissé szétnyíló ajka teljesen megigézett és magukhoz vonzottak. De, bár ezek az újonnan felfedezett emberi érzések minden másnál erősebbnek tűntek, nem bíztam magamban igazán. Tudtam, hogy szükségem van még egy próbára. Azt gondoltam, hogy már túljutottam Alice csomóján, de úgy éreztem, valami még hiányzik. Most azonban felismertem, mit is kell tennem.
Az egyetlen dolgot, amit eddig tudatosan elkerültem, és még gondolatban sem mertem eljátszani vele.”

#8

„Kétség sem fért hozzá. […] Az én életem legnagyobb öröme egy a törékeny, bátor, melegséges, éleslátó lány, aki olyan nyugodtan alszik a közelemben. Bella. A legnagyobb öröm, amit az élet nekem ajánlhatott, és akinek az elvesztése a legnagyobb fájdalommal járna együtt.”

#9

„– Alkonyat van megint – sóhajtottam. – Megint vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér.
Ezek a napok pedig annyira sokat jelentettek, és mégis olyan gyorsan véget értek.
Bella megfeszült a szavaim hallatán.
– Vannak dolgok, amelyeknek nem kell véget érniük.
Erre nem tudtam mit felelni. Igaza volt, de tudtam, hogy ő mégsem ugyanazokra az el nem múló dolgokra gondolt, mint én. Mint például a fájdalomra. A fájdalom soha nem fog véget érni.
Felsóhajtottam, majd megválaszoltam a kérdését.
– Azért hoztalak el a bálba, mert nem akarom, hogy bármiről is lemaradj.”

#10

„Az életem egy végeláthatatlan, soha nem változó éjfél volt. Számomra, szükségszerűen, örökké éjfél van. De akkor mégis hogyan lehetséges, hogy a nap felkelni látszott, most, az éjszaka közepén?”