Könyvkritika: Marissa Meyer – Scarlet (Holdbéli krónikák 2.)

A Cinder annyira tetszett, hogy rögtön neki is álltam a folytatásnak. Marissa Meyer érdekes megoldást választott: minden kötetben más mesei alapról olvashatunk és új főszereplőket köszönthetünk, miközben a régiek is maradnak. Ebben a kötetben a Piroska és a farkas került terítékre.

A Franciaországban élő Scarlet nagyon ki van akadva, mert két hete elrabolták a nagymamáját, a rendőrség pedig abbahagyja a nyomozást. Scarlet úgy dönt maga veszi kézbe az ügyet, és ebben a segítségére egy új ismerőse lesz, Farkas, aki nagyon helyes, titokzatos és veszélyes, ugyanis illegális verekedésből szerzi a pénzét. Scarlet és Farkas megindulnak Párizsba, hogy megmentsék a nagyit.

Be kell valljam, kissé gondban olvasás során. Mert alapvetően Scarlet egy nagyon erős karakter, imádtam, hogy egyszerre törékeny és bátor, magabiztos, a humoráért is oda meg vissza vagyok. Farkas is egy igazi könyves álompasi, tudjátok, az a rossz múltú megtört lelkű “rosszfiú”, aki igazából csak arra vágyik, hogy valaki szeresse. Olyan jó volt mindkét karakter, és alapvetően a történetük és a románcuk kialakulása is nagyon szerethetően lett leírva.

De bármennyire is jó volt a két új szereplőnk, engem Cinder érdekelt és a Levana királynő elleni harc. Bármennyire is meg tudtam érteni Scarlet fájdalmát a nagymamája eltűnése miatt, Levana miatt nagyobb volt a tét, az egész Föld és a Hold sorsa is, így szomjaztam azokat a jeleneteket, amikor végre előkerült Cinder, és az ő kalandjairól olvashattunk. Pláne azután érdekelt nagyon, hogy megtudta holdlakó, és különleges képességei vannak, no meg ő az elveszett hercegnő.

Szerettem az utat, amit Cinder bejár ebben a történetben. Szomorúan mondom ezt, de kellett, hogy kicsit háttérbe legyen szorítva, mert így kapott egy nagyon szép ívet a karaktere, mert kellett az, hogy belássa a saját felelősségét a történetben, elengedje a lelki vívódásait és teljes gőzzel Levana királynő legyőzésére törekedjen.

Nem kaptunk sok Cinder fejezetet, de mindegyiket erősnek éreztem, ráadásul Ikót még mindig nagyon imádom, olyan cuki, hogy az hihetetlen. Thorne kapitály személyében Cinder kapott egy társat, és hát mit mondjak, az a jóképű gazember a dumáival engem is teljes mértékben magával ragadott. Alig várom, hogy a Cressben az ő történetét is jobban megismerhessem.

Gondolom mondanom sem kell, a csúcspont számomra ott jött el, amikor a történetszálak egyesültek, és végre megismerkedett egymással Scarlet és Cinder. Már előtte is voltak nagy izgalmak, Levana tervéről is kiderült ez meg az, nem spoilerezek, csak annyit mondok, hogy döbbenet volt az egész, Meyer pedig zseniálisan megoldotta az egészet. De tényleg, az is egy csoda, ahogyan összefűzte Scarlet és Cinder történetét a múltjukkal.

Azt is szeretem ám, hogy Meyer egyre többet árul el a Holdbéli krónikák világáról, most már Európát is megismerhettük, a Holdról is kiderültek új információk. Még mindig oda és vissza vagyok ettől a világtól, imádom ahogyan Meyer megalkotta, annyira élőnek, vibrálónak érződik az egész.

Visszatérve Scarletre és Farkasra, a páros tényleg nagyon szerethető volt, és kaptunk jó pár olyan csattanót is, amire magamtól nem gondoltam volna. Az a jelenet pedig a vonatúton mindent vitt, aki olvasta, tudja mire gondolok. Csak úgy sugárzott ott a két karakter között a kémia. A történetük is nagyon érdekes volt, tényleg, csak a fene belé, hogy Cinder jobban érdekelt. Remélem a harmadik résznél már valahogy jobb lesz az egyensúly.

Ó, és mielőtt elfelejtem: ugyan nem kaptunk sok Kai fejezetet, de az a kevés ami volt, zseniálisra sikeredett. Még mindig nagyon szeretem a herceget (ó, bocsánat, császárt), leginkább azért, hogy ennyire nem érdekli őt Cinder kiborg kiléte. Az a sajtótájékoztató mindent vitt, ahogy az a jelenet is, amikor Cinder gyámjával beszélt. Csak úgy sütött a megvetés az egész jelenetből. A harmadik részre több jelenetet kérek a császárral please!

Értékelés: 9/10

A Cinder jobban tetszett, de a Scarlet is izgalmas, pörgős és szerethető volt, remek új karakterekkel, érdekes karakterdrámákkal és háttértörténetekkel. Némely fejezet pedig sokkoló volt, azt pedig még mindig imádom, hogy mennyire meg tud lepni bizonyos pontjain a könyv. Mit is mondhatnék, repülök a harmadik könyvre, és hálás köszönetem a Könyvmolyképzőnek, amiért átvette a sorozatot!

Hogy tetszik a borító? Ó, szerintem meseszép! Bár Scarletnek nincs köpenye a könyvben, de ez most valahogy nem zavar, ahogy ránézek a borítóra rögtön megragadja a figyelmem.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha az első rész tetszett ezt se hagyd ki! Ha pedig még nem olvastad a Hodlbéli krónikákat, ne engedd, hogy bármi visszatartson, mert ezt olvasni kell! 🙂