Könyvkritika: Amy Ewing – A fehér rózsa (Az Ékkő 2.)

Az Ékkő hatalmas szerelem volt nálam, éppen ezért vártam nagyon A fehér rózsát. És sikerült-e megütni az első rész színvonalát? A válasz sajnos a nem, mert ez egy tipikus második rész volt, ami felvezette a harmadikat. Persze, olvastatta magát, és sok mindenért lehet szeretni (amit később ki is fejtek), de izgalmában és eredetiségében sajnos nem sikerült megidézni az első rész színvonalát. No de majd a harmadik!

A sztori pont ott folytatódik, ahol az első rész véget ér. Violet a szobájában rostokol, ahová megérkezik keménykedni a Tó hercegnője, majd kinyírja Annabellt. Végül Garnet és Lucien segítségével Violetnek, Ashnek és Ravennek sikerül megmenekülnie Az Ékkőből, de el kell még jutniuk egy biztonságos helyre is, miközben az egész város őket keresi. A háttérben pedig egy lázadás bontakozik ki, aminek Violet a kulcsszereplője lehet.

A mini történet leírásból kiderül, hogy ez egy utazós regény. Bejárjuk a Magányos várost, megismerünk egy csomó karaktert, és még inkább az olvasóba ivódik az, hogy mennyire rossz a királyi családok diktatúrája, milyen sok ember szenved azért, hogy keveseknek nagyon jó legyen. (Akikről meg amúgy tudjuk, hogy ezt nagyon nem értékelik.) Ez a rész, a személyes tragédiák, az ország megismerése nagyon tetszett, hiszen még inkább megalapozottabbá tette a lázadás fontosságát.

A személyes sorsok során leginkább Ashé ragadott magával. Ugyan már az előző részben pedzegették, hogy mennyire rossz lehet luxus prostituáltnak lenni abban a világban (is), most viszont ahogy megmutatták Ash múltját, a lakhelyét, és igazából mindent, ami ezzel kapcsolatos, hát az valami zseniális volt. Igen, dráma a köbön (a beteg kishúgomnak kellett a pénz) még mindig kicsit idegesítő, de most kiderült, hogy akkor is mennie kellett volna, ha nem akar…

Külön hátborzongatóan jó volt Ash leírásánál, hogy mennyien veszik semmibe a srácot, milyen sok ember nézi őt le azért, amit nem ő választott magának. Ebből is egyértelmű, hogy a Magányos város lakói nem sokat tudnak a másikról, és milyen jól alkalmazza az “oszd meg és uralkodj” elvet a királyi család. Ash a szívem csücske lett, ritkán találkozom ennyire szerethető és megsebzett lelkű főhőssel. Amikor elkezdte magát ostorozni, hogy mennyire utálja a gyönyörű arcát, ami eddig csak bajt hozott rá, annyira sajnáltam szegényt. Ott lökdöstem volna Violetet, hogy vigasztalja már meg!

Ebben a kötetben még nagyobb szerepet kaptak a mágiák, avagy egy titkos erő, ami kapcsán Violet – és a helyettesek – fontossága megkérdőjelezhetetlenné vált. Mindennek az erőnek a leírása, a bemutatása érzésem szerint kicsit gagyi lett, nem tűnt olyan átélhetőnek, annyira ütősnek, mint amilyen például az első részben volt. Ennek dacára maga az ötlet tetszik, és már most nagyon erősen felvázolja, hogy egy ütős összefogással milyen könnyedén megdönthető a rendszer. (Persze kérdés, hogy mi lesz utána. Mert valószínűleg a köztársaság se lenne sokkal jobb).

Amit iszonyúan sajnáltam, hogy a bujkálás miatt a Tó hercegnője alig szerepelt, márpedig az első részben messze ő volt a legösszetettebb, legjobb karakter. Ugyanúgy éreztem magam, mint az Üvegkardban Elara királynő hiánya esetén. Egyszerűen kellenek az erős női főgonoszok ahhoz, hogy igazán élvezhetővé, dinamikussá és izgalmassá váljon a kötet. Így csak menekültek, beszélgettek, gyakoroltak, terveket szövögettek és új embereket ismertek meg, ami önmagában nem rossz, és nem mondanám unalmasnak sem, de korántsem volt annyira lélegzetelállítóan izgalmas, mint Az Ékkő.

Értékelés: 7/10

Jobbra számítottam, de azért így sem volt rossz a könyv, csak hát, sajnos magán viselte a második rész szindróma tüneteit. A főbb szereplőket és a világos viszont sokkal behatóbban megismerhettük, és A fehér rózsa kitűnően fel is vezette a trilógia lezárását, amit már most epekedve várok.

Hogy tetszik a borító? Egész pofás, pláne a repkedő rózsákkal, az pedig külön pacsi, hogy ennyire jelentős szerepet kapott benne a láng motívum. Miután leesik, hogy mely jelenetre utal, máris másként néz az ember a borítóra. Bár, nekem még mindig az originál verzió a legszebb, de kezdem ezt is megszeretni.

Kinek ajánlom elolvasásra? Természetesen a YA disztópiák szerelmeseinek. Ráadásul itt egész érthetően el is van magyarázva a háttérvilág.