Könyvkritika: Lois Duncan – Stranger With My Face: A másik én

A Könyvmolyképző elhozott egy újabb korai Lois Duncan regényt, én pedig még mindig szerelmes vagyok az írónő stílusába. Annyira egyedi, akárcsak az eddigi történetei, ráadásul időtlennek is hat. Ráadásul olyan jó volt újra borzongatni egy Duncan regénnyel!

* Kíváncsi lettél? Szerezd be kedvezményesen a kiadótól! *

A történet hősnője Laurie, akinek az élete akár tökéletes is lehetne. A suli legmenőbb pasijával jár, a szülei imádják őt, gyönyörű és népszerű. Aztán beüt a krach: az ismerősei arról beszélnek, hogy olyan helyeken látták őt, ahová nem ment el, ráadásul a szobájában is megérzi valaki jelenlétét. Laurie élete pedig lassan fenekestül felfordul…

Imádom Duncan írásaiban azt, hogy nem csak a misztikus elemen van a hangsúly, hanem magukon a karaktereken, az emberi sorsokon. A hősnő, Laurie jellemábrázolása például annyira sokszínű lett. Miközben maga a karakter végig szerethető maradt, egészen elképesztő jellemfejlődésen esett át, miközben az írónő olyan szépen mesélt általa a fontos dolgokról.

Úgy érzem a tiniknek nagyon sokat adhat például a történetben taglalt népszerűség és az álbarátok kérdése. Hiszen amíg Laurie Gordonnal jár, addig népszerűnek számít, de a barátai vajon igaziak-e? Úgy szerettem, ahogy az írónő erről mesélt, mert igenis fontos elmondani: nem a barátok mennyisége, hanem a “minősége” számít. Helen karaktere pedig… egyszerűen wow!

Duncan könyveiben általában ritkán erős a romantika, most viszont egész jó volt a szerelmi szál. Szimpatikus volt a páros, szerettem azt, ahogy közelednek egymás felé, egyedül a lezárást sajnáltam, ennél kicsit többet vártam volna. Ezzel együtt jó volt most egy olyan Duncan regényt olvasni, ahol a romantika is erős.

A szereplők közül Jeff karaktere került még nagyon közel hozzám. A félig megégett arcú srác jelleme jó kontrasztot adott a főgonosz karakterével, de Jeff nem csak ezért erős karakter. Nagyon jól lehet azonosulni vele, imádtam a megszólalásait, a jellemét, és azt, hogy nem sajnálatot, hanem rajongást váltott ki belőlem.

(Ebben a bekezdésben kitakarok pár szót spoiler veszély miatt, jelöld ki, ha érdekel.) A könyv érint még egy fontos témát. Az örökbefogadásról van szó, és olyan jó, hogy egy YA történetben ez is előkerült. Laurie és a szülők reakciója is nagyon hiteles volt végig, és olyan jó, hogy elmondták, nem az számít, hogy ki szült meg, hanem az ki nevelt fel és mennyi szeretetet kaptál az életed során. Márpedig Laurie szülei csodálatosak voltak, és eleve az Oromház, no meg a sziget és a környezet is annyira hangulatos, imádnivaló volt.

No és mi volt ez a misztikus szál? Nem akarom lelőni a poént, de maradjunk annyiban, hogy Duncan zseniálisan megugrotta a kérdést. Olyan megoldást hozott elő, amire önmagamtól nem is tippeltem volna, a könyv végén pedig kaptunk egy olyan csavart, amitől eldobtam az agyam, mert erre bizony nagyon nem számítottam.

A misztikus szállal kapcsolatosan az erkölcsi dilemmát, és a kiderült információkat is nagyon szerettem. Tök jól elgondolkodtatott a könyv például a főgonosz kapcsán, eleve magán az alapkérdésen, hogy a gonoszság velünk tud-e születni, vagy a körülményeink tesznek minket azzá. (Ha olvastad, érted miért írom ezt :))

Értékelés: 10/10

Lois Duncant olvasni mindig egyedi élmény, mert annyira sajátos az írónő stílusa. Imádtam a karaktereket, az üzeneteket, amiket a könyv közvetített. A misztikus szál is hátborzongatóan erős lett, nem véletlen, hogy odakint sokan ezt tartják az írónő legjobb regényének, hiszen A másik én nem csak szórakoztat, hanem el is gondolkodtat, miközben kellemesen megborzongat. Bárcsak olvashatnék még magyarul az írónőtől!

Hogy tetszik a borító? Hát, nehéz erre mit mondani. Nem vagyok oda érte, de nem is utálom, egyszerűen csak “vállvonogatós”.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha szereted a misztikus, borzongós YA könyveket és/vagy olvastál már az írónőtől, ezt a történetet se hagyd ki!

* Kíváncsi lettél? Szerezd be kedvezményesen a kiadótól! *

A másik én blogturné