Könyvkritika: Amy Plum – Álomcsapda

Ó, hogy én mennyire akartam szeretni ezt a könyvet! Egy éve hallottam róla először, amikor kiderült, hogy a Libri megvette a kiadás jogait. Az alapsztori elképesztő, de sajnos a kifejtés már kevésbé lett az.

Adott ugyanis pár fiatal, akik súlyos insomniában szenvednek. Különböző múltbéli események, traumák miatt ugyanis nem tudnak aludni éjszakánként, és ez súlyos gondokat okoz az életükben. Részt vesznek egy klinikai kísérleten, ahol árammal stimulálják az agyukat, hogy ezzel küzdjék le az insomniát. Egy apróbb földrengés miatt viszont áramszünet lesz, a tinik kábé kómába esnek, és ami szörnyűbb: egy különös helyen térnek magukhoz. Egymás félelmetes rémálmait kell végiglátogatniuk, sőt, túlélniük, mert aki alvás közben meghal, a valóságban sem éli túl…

Maga a horror elem szerintem jól működött. Mármint, nem vagyok a műfaj rajongója, de meglehetősen izgalmas és horrorisztikus rémálmokat sikerült kitalálniuk. A legrémisztőbb nekem az volt, amikor egy koporsóban, a föld alatt éledtek fel a rémálom során, oszladozó hullák mellett, de a bohócok is vitték a prímet, ahogy az afrikai látogatás is meglepően félelmetes lett, pláne, mert sajnos a valóságban is megtörténnek ilyenek.

Az alapsztori és a horror-elem tehát jó volt, az ötletet sem győzöm dicsérni. A megvalósítás viszont gyenge volt. Három nézőpontban mesélt a könyv: Cata és Fergus a rémálmokban ragadt tinik, Jaime pedig orvostanhallgató, aki a kutatásnál van jelen, és próbál nekik segíteni. Viszont annyira egybemosódtak a nézőpontok, hogy fogalmam sem volt arról, hogy éppen mikor ki beszél. Az E/1 helyett sokkal jobban működött volna a könyv E/3-ban.

Viszont maguk a karakterek sem bűvöltek el igazán. Persze, a kitalált nehéz múlt ügyes volt mindenkinél, csak egyszerűen vállat vontam, nem érdekelt, mert az írónő nem tudta normálisan kezelni a történet érzelmi ívét. Például mikor meghalt egy karakter, Cata úgy narrálta le, olyan haláli nyugalommal, mintha azt mesélné, hogy XY kiment wc-re. És ez nem egyedi eset, sajnos rengeteg ilyennel volt tele.

És hát, azon túl, hogy érzelmileg nem mozgattak meg, jó pár karakter idegesített. Nekem nem szokott bajom lenni a gyerek karakterekkel, de az itteni, na az egy rémálom volt. Oké, a titka meg a múltja ütős volt, de olyan rémségesen idegesítően ábrázolták szegényt, mint anno a The Walking Dead-ben a kisgyerek, akinél konkrétan drukkoltam, hogy egyék már meg a zombik. Ciki vagy sem, itt se ejtettem volna egy könnycseppet sem Hangya haláláért.

Értékelés: 6/10

Van egy olyan kifejezés, hogy “az író beleírja a lelkét a könyvbe“. Azt olvasóként érezzük, sugárzik a sorokról az, hogy mennyire imádta valaki írni a regényt. Na ez itt nincs. Ez egy profi alapötlet egy tehetséges írótól, aki megoldott egy feladatot, de semmi extrát nem rakott bele. Ez nem egy szuper vacsora, hanem egy lelketlenül, pár perc alatt összecsapott rántotta. Nem olyan rossz, csak idegesítő, hogy egy kicsi odafigyeléssel lehetett volna jobb.

Bánom-e hogy elolvastam? Ezt véletlenül se mondanám, mert tényleg voltak jó részletek, jó megoldások is a könyvben, pár jelenet elképesztő lett, és örültem, hogy többet megtudok az insomniáról is. De hogy a folytatásra nem nevezek be, az száz százalék. Bármennyire is jó a függővég.

Hogy tetszik a borító? Az eredeti sem jobb, engem sajnos ez sem varázsolt el. Viszont a gerince szép, a polcon jól mutat.