Nehéz erről a könyvről beszélni. Nehéz, mert két érzelem keveredik bennem a legerősebben. Imádtam, de eközben kissé haragszom is rá, mert nem sokon múlt, hogy ne fejezzem be a könyvet. Az eleje ugyanis annyira unalmas volt, hogy félbe akartam hagyni. Szerencsére a buszon nem volt nálam más könyv, a telefonom eléggé le volt merülve, így nem tudtam rajta a Goldberg családot nézni, így maradt az Ezer csók.

Nagyon fel kellett szívnom magam ahhoz, hogy túlverekedjem magam a „múlt” részen. Poppy és Rune ugyanis vagy száz oldalon meséli az előzményeket, amiben nem igazán történt semmi. Az írónő megmutatta, hogy már gyerekkoruk óta mennyire szeretik egymást a főhősök, hogy számukra nincs is élet a másik nélkül. Pár főbb konfliktust is felvázol ez a száz oldal, de a lényeg igazából csak annyi, hogy elhiggyük, ezek ketten őrült szerelmesek.

Szerencsére a cselekmény beindult, de nagyon sok idő kellett neki hozzá. Amint eljutottunk a jelen részhez, már eljött a jó rész. Akkor és ott megértettem azt, hogy miért imádják ennyien ezt a könyvet. Onnantól már én is nagyon szerettem a regényt, de nem tagadom, ha utólag visszagondolok az Ezer csókra erősebb lesz bennem az első száz oldal kellemetlen emléke, mint az utolsó három-négyszáz oldal száz százalékos tökéletessége.

Mert igen, tényleg tökéletes volt a jelen rész. Rune ugyanis visszatért a városba, és ahogy kiderült Poppy titka, az mindent megváltoztatott. Nem akarok spoilerezni, de utána tényleg eljött a kánaán, és ezzel együtt az érzelmi hullámvasút is. Az írónő nagyon jól csavarta utána a szálakat, és elképesztően szép gondolatokat adott át az életről, a szerelemről.

Külön szerettem a történet karakterfejlődéseit, a legnagyobb kedvencem a Rune és az apja közötti viszály. Mindkét felet meg tudtam érteni, és mennyei volt látni azt, ahogy Rune visszatalál a régi önmagához. Poppyt is szerettem ám, ő volt az a lány, akivel bárki nagyon szívesen barátkozna, aki a lehető legkedvesebb, legédesebb.

Láttam pár értékelésben, hogy betegesnek érezték Poppy és Rune kapcsolatát, amire szerintük az epilógus is rápakolt. Igen, ők ketten tényleg csak akkor voltak boldogok, ha a másik is ott lehetett. Nem hiszem, hogy ez beteges. Ilyen akkor történhet, ha találkozol a lelki társaddal, aki kiegészít, és aki előhozza belőled a jobb embert. Szerintem itt ez történt, én pedig a jelen fejezeteiben tényleg örömmel éltem át a kapcsolatuk lassú, de magabiztos folyását, azt, ahogyan visszatalálnak egymáshoz.

A csavar pedig, avagy Poppy titka, nagyon hű! Kissé talán kiszámítható volt, de nem zavart, mert érzelmileg nagyon megmozgatott. Többször is sírtam olvasás közben, a buszon csak lestek is, de nem érdekelt túlzottan. Ha egy író ennyire jól megpendíti a lélek húrjait, mint ahogy Cole tette, akkor nem szabad szégyellni a könnyeket. Az utolsó fejezetek pedig tényleg mindent vittek! Az írónő gyönyörűen adta át az érzelmeket.

Értékelés: 8/10

Ha utólag visszamehetnék, és szólhatnék magamnak, jelezném, hogy hagyjam a csudába a múlt részeket a könyvben és csak a jelennel foglalkozzak. Ha így tettem volna, biztosan 5 csillagosra értékeltem volna az Ezer csókot. De még így is szerettem a könyvet.

Hogy tetszik a borító? Gyönyörű! Ráadásul nagyon jól kapcsolódik a történethez is. (Poppynak ezer csókot kell gyűjtenie álmai pasijától, azaz Rune-tól. De nem sima csókot, hanem olyat, amitől igazán megdobban a szíve. Ezeket írja fel a szív alakú papírra, és dobja be az üvegbe. Annyira romantikus!)

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha szereted a szívszorító romantikus történeteket, akkor ez is tetszeni fog. Ha pedig unnád az elejét, lapozz a „jelen” részhez. Nem maradsz majd le semmi lényegesről, de tényleg.