Ó gyerekek, én annyira örülök, hogy végül elolvastam ezt a könyvet! Az első rész bődületes függővége után éreztem én, hogy nekem erre szükségem van, és szerencsére Marissa Meyertől kaptunk egy emlékezetes sorozatlezárást, ami abszolút méltó volt ehhez a klassz alaptörténethez.

A könyv saccperkábé ott folytatódik, ahol az előző véget ér. Serilda immáron a Lidérckirály felesége, és Arannyal együtt próbálja kitalálni, hogy miként állíthatná meg a férjét, hogyan szabadíthatná ki a szellemként itt ragadt gyerekek lelkét, és persze hogyan törje meg Arany átkát. Mindeközben a Lidérckirály is szövögeti a saját gonosz terveit…

Annyira szeretem az okos regényeket, amikor két nagy elme csap össze a történetben, és igazából minden oldal meglepetés, mert sose tudhatod igazán, hogy mit fog lépni a másik. Na ez itt megvolt, Serilda és a Lidérckirály közti hadakozás elképesztő volt, és leginkább a pasi részéről, mert mindig sikerült meglepnie, és akárhányszor azt hittem, hogy sikerült fogást találni rajta, bebizonyította, hogy bizony nem hiába ő a Lidérckirály…

A szereplők jellemét is tök jól formálta meg Meyer ebben a kötetben. Most is nagyon szerettem Serilda és a Lidérckirály beszélgetéseit, leginkább amikor a férj megnyílt a múltjáról, és más nézőpontba hozta a saját történetét, amitől akaratlanul is felötlött bennem az igazság: a saját történetében még a főgonosz is hős. De igazából az összes közös jelenetüket szenvedtem, amikor pedig Serilda tőrrel próbálta leszúrni a férjét, na ott sírva röhögtem.

Arany személyisége is sokkal több színt kapott ebben a részben, szerettem őt látni a féltékeny pasi és az igazi hős képében is, azt pedig külön imádtam, ahogy a gyerekekkel hülyéskedett és bánt, ilyenkor csak még jobban megszerettem őt. A romantikus szál édes volt, de nem nevezném olyan mindent elsöprőnek. Ezzel együtt drukkoltam nekik, és szerettem ám a nyomozós jeleneteiket is.

A regény egy pontjától már nyilvánvaló volt, hogy mire megy ki a játék: a Lidérckirály vissza akarta hozni Perchtát az alvilágból. Amikor felbukkant a nő, csak lestem, mert sikerült egy újabb zseniális karaktert megalkotni, egy olyan főgonoszt, aki tényleg csak emelte a tétet, és végig zseniális ellenfél tudott lenni. Na de az út, amíg eljutottunk idáig, hát zseniális volt gyerekek, le a kalappal. És mindez csak még ütősebb lett, amikor Perchta elkezdte a saját szadista dolgait művelni…

Ami pedig a sorozatfinálét és a nagy lezárást illeti, maga volt a tökély. Nagyon kíváncsi voltam, hogy miként tud pontot tenni Meyer a történet végére, hiszen a Lidérckirály és Perchta együtt iszonyú erős ellenfél, de nem számoltak Serildával, egy egyszerű molnár lányával… Nagyon izgalmasak lettek az utolsó jelenetek, Arany nevének a kitalálása volt a favorit. És különösen tetszett az, ahogyan beemelték a hét Istent a történetbe, és sikerült egyre jobban megismerni őket. Nagyon kellettek ők ahhoz, hogy még elgondolkodtatóbb és szerethetőbb legyen a történet.

Értékelés: 10/10

Sodró lendületű és elképesztően izgalmas volt ez a kötet. A karakterek mostanra értek be igazán, Serilda és a Lidérckirály elmejátéka pedig tényleg mindent vitt, és szerencsére mindketten nagyon szerethetőek maradtak végig a maguk módján.

Hogy tetszik a borító? Én imádom, egy nagyon fontos és jó jelenetet elevenít meg a történetből. Az éldekorált kiadás is extrán szép, engem legalábbis elvarázsolt. Plusz pacsi a színkombinációért, pont így képzeltem el a vörös köpenyt olvasás során is.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha az első rész nem tetszett annyira, és amiatt nem folytatnád, javaslom adj mégis esélyt a történetnek, mert sokkal jobb, mint az első rész volt.