Most, hogy eljött végre a karácsony, arra gondoltam átnyújtok nektek egy karácsonyi meglepetést. Nemrég jelent meg az első romantasy kötetem, ami A szerelemnél nincs szörnyűbb átok címet viseli.

Ez a könyv Asher és Max története, akik egy gimiben tanulnak, és egy közös feladatot kéne megoldaniuk, de Max makacsul ellenáll, Asherben viszont emberére akad. Később Asher megtudja, hogy Max egy vérfarkas, és emiatt megannyi veszély – és talán szerelem – vár rá. Ha tetszett a Twilight – Alkonyat, akkor ez hangulatában hasonló.

A könyvben eredetileg volt egy prológus is, amit a szerkesztés harmadik szakaszában a szerkesztőmmel egyeztetve kivettünk végül. Ez az én kérésem volt, szeretem ugyanis, ha a főbb cselekményszál minél gyorsabban beindul, és így kicsit pörgősebb lesz a történet, ezért már írás is során is sokszor visszatörlöm a könyvek elejét. Ezt a prológust viszont most megosztom veletek.

Ez az eredeti, megszereksztett verzió (Telek Zsuzsa gondos munkáját itt is köszönöm). Ha már olvastad a könyvet, kicsit talán érthetőbb lesz Hunter és Asher szála, ha még nem olvastad, remélem megjön a kedved a kötethez. Nem is húzom tovább a szót, íme a novella, jó olvasást, a könyv pedig ide kattintva beszerezhető.

A szerelemnél nincs szörnyűbb átok – A prológus

Nem hiszek a születésnapi kívánságokban.

Oké, ebben talán az is benne van, hogy a sajátjaim sosem váltak valóra.

Mióta csak az eszemet tudom, mindössze két dolgot kívántam, miközben elfújtam a gyertyákat. Az egyik, hogy Hunter belém szeressen. A másik, hogy anya ne haljon bele a betegségbe. Egyik sem teljesült.

Előttem a tányéron egy csoffadt, bolti torta, ami belül tuti elképesztően száraz, mert ezekből mindig kispórolják a krémet, abba pedig bele se akarok gondolni, hogy mennyi tartósítószer és mocsok van benne. De legalább a két legjobb barátom résen volt. Nem felejtették el, hogy ma van a születésnapom.

Apa reggel felköszöntött ugyan, de azt is közölte, hogy csak késő este jön haza. A kezembe nyomott száz dollárt, összetúrta a hajam, és eltűnt. Ennyi. De így se vagyok egyedül.

– Kívánj valamit, Asher! – bíztat mosolyogva, Selena.

A szemem a tizenhét szál gyertyán, az apró lángok megbabonáznak, mert olyan erővel égnek, hogy szinte bevilágítják a konyhát, pedig a villany sem ég, és odakint már sötét van este hét is elmúlt.

– Asher, a tortára csepeg a viasz – figyelmeztet Hunter.

Ránézek a két ikertestvérre, akikkel együtt nőttem fel. Nem is különbözhetnének jobban egymástól. Selena nagyszájú és vicces. Hunter kicsit kocka, nagyon édes, és amikor rád mosolyog, megjelennek a gödröcskék az arcán, és lehetetlen nem a bűvkörébe esni. De én már nem akarok többé reménykedni. Elegem van abból, hogy Hunter minden érintésében, minden szavában, minden gondolatában annak a lehetőségét keresem, hogy mi van, ha valóra vált a legtöbbször elismételt születésnapi kívánságom.

Gyerekkorom óta oda vagyok érte. Vajon mikor kezdődött? Talán az óvodában, amikor megvédett az egyik szemétkedő gyerektől? Vagy amikor mesét néztünk, és úgy mosolygott rám, amitől mindig elolvadtam? Lehetetlen megmondani, egy dologban viszont biztos vagyok. Itt az idő, hogy ez az érzés végre elmúljon.

Azt kívánom, hogy ne legyek szerelmes Hunter Hernandezbe – fohászkodom, és elismétlem háromszor is, miközben elfújom a gyertyákat és a szívem a torkomban dobog, mert annyira akarom, hogy valóra váljon.

A hirtelen támadt sötétségben megérzem a füst maró illatát, és amikor kattan a villanykapcsoló, Hunter az első, akit meglátok. Megereszt felém egy kedves mosolyt, és csak remélni merem, hogy a kívánságom valóra válik. Épp elég ideig epedeztem már érte, itt az ideje, hogy ne ő legyen minden álmom és gondolatom.

Tizenhét éves lettem. Nem akarok többé egy olyan fiúról ábrándozni, aki csak barátként tekint rám. Ennek itt és most legyen vége.

Elfordítom a fejem, és az asztalon lévő késért nyúlok, hogy felvágjam ezt a tortának nevezett valamit. Na tessék anya, még egy szülinap, amin nem vagy itt… Végigsimítok az általa hímzett terítőn, egy pillanatra lehunyom a szemem, és felöltöm a legszebb mosolyom.

Mostantól minden más lesz. Csak és kizárólag arra koncentrálok, hogy elnyerjem az ösztöndíjat. A szerelmet amúgy is túlértékelik…

A hirtelen csendet egy telefonhívás hangja töri meg.

A torkomban dobog a szívem a gondolattól, hogy apa az. Lehet, hogy nem tudott eljönni, de szeretne legalább videóhívásban beköszönni? Lehet szóltak neki róla a barátaim?

– Hol a telefonom? – szakad ki belőlem a kérdés, és tuti kihallatszódik a remény a hangomból, mert a barátaim lemondó pillantásán látom, hogy nem engem keresnek. Nyilván nem.

– Szia anya – szólal meg Hunter. – Apa megint a polgárőrös izén van? Aha, értem, vigyünk haza kukoricát és darált húst. Vettem. Átadom neki – mormogja, aztán bontja a hívást. – Anya üzeni, hogy boldog születésnapot.

Bólintok. Miért is ne tenném. Miért is várnám el, hogy az apám velem akarjon ünnepelni a nagy napon? Végül is, már csak ketten vagyunk egy család.

Van még nekem egyáltalán családom?

– Annyira utálom, hogy apa állandóan a polgárőrös izére járkál – kezd el panaszkodni Selena. Szerintem azért, hogy elvonja a figyelmem. – Sosincs otthon, és egy csomószor fegyverrel parádézik az erdőben.

– Nagyon para – ért vele egyet Hunter. – Egyszer említette, hogy alig várja, hogy én is polgárőr legyek, és ketten járjuk az erdőt. Hát azt lesheti.

Miközben beszélgetnek, Selena elkezdi felvágni a tortát. Az első, a legnagyobb szelet nekem jut.

– Szerintem valahol kedves apukádtól, hogy meg akarja osztani veled a hobbiját. Fontos vagy neki.

Levágok a sütiből egy keveset és a számba veszem. Annyira mű íze van. Anya mindig sütött nekem, rendesen lisztből és tojásból, nem előre bekevert porokból. De most már ennek is vége.

Hunter sóhajt egyet, aztán egyetlen falással eltünteti a tortaszeletének a felét, majd a mutatóujjával letörli a krémet az orráról. Hogyan fért be egyáltalán a szájába? Ilyenkor elgondolkodom azon, hogy tetszhetett meg, aztán rám mosolyog, és a világ megszűnik létezni.

– Tudom, hogy neki fontos ez a polgárőrösdi, de én ettől kivagyok, érted? Fegyverek, folyamatos járőrözés, konfrontációk másokkal… – itt megborzong, amitől csak még édesebb. – Egyszerűen nem az én világom. Remélem megérti majd, amikor beintek a vágyainak.

– Ja, egy puskával még a végén lelőnéd magad. Azt se tudnád, hogy hol a vége – incselkedik Selena, mire Hunterrel vitázni kezdenek, én meg csak nézem őket, és még így is azon agyalok, hogy Hunter mennyire imádnivaló. Gyűlölöm ezt az érzést. Gyűlölöm, hogy nem tudok úgy ránézni, hogy ne érezzem azt, hogy többre vágyom a barátságánál.

Ez a folyamatos sóvárgás kikészít. Véget kell vetnem neki.

– Tudom, hogy azt hitted, az apukád keres – szólal meg hirtelen Hunter, aztán felvinnyog, Selena tuti megrúgta a lábát az asztal alatt. – Mi itt vagyunk neked. Mi örökké veled leszünk.

– Bizony. Az öregek otthonában is közös szobánk lesz – ígéri Selena, mire elmosolyodom.

Hunter a vállamra teszi a nagy, súlyos tenyerét, és édes hangon szólal meg.

– Velem is lehetsz egy szobában.

– Fújj Hunter, te nem tudsz rendet tartani, tök undorító a szobád – ripakodik rá Selena, mire Hunter újra mosolyogni kezd. A tenyere még mindig a vállamon van. Az érintésétől még az ehetetlen torta is finomabbnak tűnik.

Öhm, helló, nem lehetne, hogy a szülinapi kívánságok azonnal teljesüljenek?