Könyvkritika: Delia Owens – Ahol a folyami rákok énekelnek

Az utóbbi évek egyik legnagyobb sikerkönyve volt itthon is az Ahol a folyami rákok énekelnek. Évek óta nézegetem, de bevallom, nekem is a filmes adaptáció közeledte adta meg a végső elhatározást, hogy el is akarjam olvasni. És gyerekek! Hát ez a könyv tényleg olyan csodálatos, mint amilyen jó a híre. Még nem késő elolvasni. Még nem késő beszerezni. Mert ezt a könyvet igazán kár lenne kihagyni!

* Elolvasnád? Szerezd be kedvezményesen a kiadótól! *

A történet főszereplője Kya, aki a lápon él egy kis házban a családjával a ’60-as évek elején. Az édesapja súlyosan bántalmazza a családot, így először Kya anyukája, majd sorban az összes testvére lelép, hat évesen pedig a kislány arra eszmél, hogy teljesen egyedül él a lápi házikóban, és saját magát kell eltartania. A több évet felölető történet Kya túlélésének és felnövésének a története, később szerelembe is esik, ami nem sül el jól, ráadásul azzal vádolják meg felnőttként, hogy ő ölte meg Chase-t, a város legnépszerűbb srácát, akivel amúgy járt is.

No már most ez egy nagyon zanzásított leírás volt. A könyv amúgy érdekes szerkezettel íródott meg: a jelen szálban olvashatjuk a tárgyalás részleteit, és közben folyamatosan ismerhetjük meg Kya múltját. Gyerekek, én annyira sajnáltam és szerettem ezt a lányt. Már akkor se volt egyszerű élete, amikor mellette volt a családja, mert a folyamatos verések és az érzelmi terror senki számára sem ideális életkörülmény. Viszont ahogy egyedül maradt, na ott a szívem szakadt meg. Nem csak azért, mert olyan szívbemarkolóan érzékletesen írt arról Owens, hogy mit jelent a magány, hanem mert belegondoltam, hogy egy alig hat éves kislánynak egyedül kell gondoskodnia saját magáról. Igaza volt Chase-nek, amikor azt mondta neki, hogy ezt nem sokan élték volna túl.

A magány érzete átjárja  az egész könyvet, hiszen Kya mindig egyedül van, csak egy Jumpin nevű színes bőrű férfivel beszélget, amikor benzint vesz tőle a motorcsónakba meg élelmet. Több kedvenc jelenetem fűződik ám Jumpinékhoz, mint amikor a férfi felesége, Mabel átadja a ruhákat a kislánynak, ott elpityeredtem mert annyira boldog volt az a gyerek. De ugyanúgy érzelmileg meghatott, amikor Kya felnőttként megköszönte a sok segítséget a férfinek és átadta neki élete fő művét. Jumpinék által a rasszizmus ha halványan is, de megjelent a kötetben, mint amikor az emberek felháborodtak azon, hogy Jumpinék nem a feketéknek kijelölt helyen ült le a bírósági teremben. Tényleg csak egy apró mellékszál volt, ahogy a rasszizmus negatív hatásait ábrázolták, de pont ettől volt annyira elgondolkodtató.

A bírósági tárgyalás volt amúgy a kedvencem a kötetben, amivel saját magam is megleptem. Nagyon okosan építette fel Owens az egészet, és ahogy haladtunk előre, úgy lettem egyre kíváncsibb arra, hogy ki és miért ölte meg Chase-t. Owens nagyon csavaros megoldásokkal élt, imádtam, ahogy az ügyvéd sorra pusztítja el az ügyész vádjait, de közben végig érezni lehetett a levegőben, hogy az esküdtek bármit elhihetnek, mert írtózatosan lenézték a lápi lánynak csúfolt Kyát. Ő volt az, akit az egész kisváros kitaszított, akinek nem segítettek gyerekként, akit egy nap után elkergettek az iskolából, akiről legendákat szőttek a helyiek. Tényleg ezeknek az embereknek kéne felmentenie a lányt? Végig ott volt a félelem bennem, hogy mi van, ha lecsukják, és persze az is érdekelt, hogy ki a gyilkos. Több jelöltem is volt, na de amikor kiderült az igazság, hát gyerekek, akkora hátast dobtam! Legutóbb talán a Veritynél volt ilyen jó értelemben vett WTF érzésem.

Sok mindent mesélhetnék még, amit szerettem a történetben. Például azt, ahogy megmutatta az egyik karakter példáján át, hogy mit veszíthetünk, ha azért dobjuk el a szerelmet, mert attól tartunk mit szól a választásunkhoz a közösség, amiben élünk. De ugyanígy imádtam Tate és az apukája kapcsolatát, ahogy a férfi toxikus maszkulinitás nélkül nevelte a fiát, és ez meg is látszódott Tate jellemén. Chase is egy baromi jó karakter volt, időnként meg is sajnáltam őt, mert a pénz és a jó társadalmi státusz önmagában még nem elég a boldogsághoz, nem véletlenül lett ennyire elcseszett felnőtt.

Ki kell még emelnem a második főszereplőt, magát a lápot. Owens szerelmeslevele ez a könyv a természethez, és annyira élő és lélegző volt az összes tájleírás, szinte hallottam, ahogy a sirályok leszállnak körém hogy darát szórjak nekik és látni véltem magam előtt a fény tükröződéseit a víz felszínén. Ennyire jól csinálta Owens. És ezt csodás volt olvasni.

Értékelés: 10/10

Az Ahol a folyami rákok énekelnek az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam. Igazi kincs volt ez a történet, úgy érzem sosem fogom elfelejteni. Külön köszönöm Reese Whitherspoonnak, amiért a megfilmesítés mellett döntött. Enélkül lehet, hogy még mostanra sem olvastam volna el.

Hogy tetszik a borító? Az eredeti magyar borító egészen gyönyörű. Nekem filmes borítóval van meg, szerintem az is a szebbek közül való, de itt nekem az eredeti most jobban bejön.

Kinek ajánlom elolvasásra? Mindenkinek! Tudom, vannak azok a sztárolt és sokak által olvasott könyvek, amikhez fél nekikezdeni az ember, mert mi van, ha nem lesz annyira jó, de ez a könyv tényleg olyan tökéletes, mint a híre. Egy élmény volt!

* Elolvasnád? Szerezd be kedvezményesen a kiadótól! *