Könyvkritika: Szaszkó Gabriella – Végtelen

Végre elolvastam egy Szaszkó Gabriella regényt! Már évek óta tervben van, hogy olvassak valamit az írótól, hiszen rengetegen rajonganak az írásaiért. Most már teljesen meg is értem az okát. A Végtelen egy nagyon jól megírt könyv, amit ugyan nehéz olvasni és megüli az ember gyomrát, de kétségkívül felejthetetlen élményt ad és elgondolkodtat.

A történet a 2050-es években játszódik, túl vagyunk a harmadik világjárványon is. A tudósok kifejlesztenek egy különleges eljárást, amit arra lehet használni, hogy az emberek visszatérhessenek egy rövid időre az előző életeikbe. A látogatás után pedig pszichológussal beszélik ki, hogy mit tapasztaltak, az orvosok pedig az összefüggéseket keresik, hogy az előző életeinkben lévő traumák miként hatnak a mostanira, milyen terheket cipel magával a lélek, és ha ezt kezeljük a mostani életünkben, vajon hogy hat majd a következőre.

Az alapötletével engem már megvett kilóra a könyv, sőt, annak is kifejezetten örülök, hogy a mentális egészség mennyire fontos szerepet kap a könyvben. Tényleg hajlamosak vagyunk stigmatizálni azt, aki például depressziós, kevésbé ismerjük fel annak a jelentőségét, hogy nem mindent lehet gyógyszerrel hódítani, és nagyon nehéz munka felépülni egy mentális betegségből, amiben nem segítség az, ha undorító kommenteket és beszólásokat kap az ember. Érezhető volt a regény olvasása közben, hogy az író sokszor saját tapasztalatot mesél, TikTokon le is írta, hogy neki is van mentális betegsége, vélhetően ezért is volt ennyire hiteles az egész folyamatnak az ábrázolása.

Főhősünk Daniel Pollack, egy világhírű zongorista, aki a felesége halála után hat évig nem tette ki a lábát a házból. Agorafóbiás lett, retteg attól, hogy elhagyja az otthonát, és a már tinédzser fiával, Aaronnal se képes kapcsolatot kialakítani, ráadásul pánikrohamok is folyton gyötrik. Daniel már felhagyott a terápiákkal, mert nem hoztak változást az életébe, viszont amikor kiválasztják egy kísérleti kezelésre, amivel visszamehet az előző életeibe, Daniel a fia unszolására igent mond.

Maga a kötet tulajdonképpen két idősíkon játszódik. Az egyik a jelen, ahol láthatjuk, hogy Daniel miként éli meg a terápiát, hogyan hat rá az, amiket az előző életében tapasztalt. A másik szál pedig a második világháború utáni, ahol Daniel előző életében Will volt, egy egyszerű angliai farmer srác, akit az apja folyamatosan megaláz és abuzál, leépíti az önbecsülését és a hegedűjátékát se tartja nagyra. Érdekes volt az, ahogy a két életet összekötötte az író, ahogy láthattuk, hogy a múltbélii traumák (pl. a nem vagy igazi férfi-szál) hogyan jelenik meg Daniel életében, avagy az is pofoncsapás volt, hogy mit is jelent az, amikor Daniel éjszaka arra ébred, hogy nem kap levegőt. De az is imádnivaló volt, ahogy Daniel korábbi életeiben is játszott hangszereken. Tetszik a gondolat, hogy a halálom után a következő életemben is író legyek (és amúgy akkor kapnék jogdíjat az előző életemben megírt könyveim után? :))

Visszatérve a Végtelenre, mindkét szálban felbukkan ám a szerelem, aminek nagyon örültem. A jelenben Aaron hazahozza a barátnőjét, Hazelt, aki egy kedves, nagyszájú lány, akit nem lehet nem megkedvelni. Ahogy viszont Hazel és Daniel egyre több időt töltenek együtt, amíg a férfi zongorázik, a lány pedig táncol neki, egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Van viszont köztük huszonöt év korkülönbség, a lány csak tizennyolc, ráadásul a fia barátnője. Nehéz ezzel a helyzettel megbírkózni, pláne Daniel élethelyzetében.

Annyira örültem, hogy ilyen történetszál végre megfelelő megközelítésben kerül az olvasó elé! Sokszor olvashatunk olyan sztorit, ahol nagy a korkülönbség a szerelmesek között, de itt éreztem először megfelelő megvilágítást arra vonatkozóan, hogy mit érezhet igazán az idősebb fél, ha a partnere a gyereke lehet. Ha belegondol, hogy ez vajon pedofília? Ha belegondol abba mi lehet erre a nagyvilág reakciója… És ahogy az író ezekkel szembeállította Hazel személyiségét, azt, hogy mennyire érett fiatal kora ellenére, milyen jól kijönnek együtt, mennyit segít a fejlődésben Danielnek és milyen boldogok lehetnének együtt, na ez mind tette fel az i-re a pontot. Teljesen érhetővé vált, hogy a sok félelem dacára miért is enged Daniel, és miért tudtam olvasóként drukkolni.

Will életébe akkor köszönt be a szerelem, amikor új munkás érkezik a farmra. Igen, kaptunk LMBTQ-szálat, éljen! Moon jóképű, izmos, aki valahogy mindenkivel megtalálja a hangot. A két férfi hamar összebarátkozik, és amikor Moon egy csókot kezdeményez, Willnek szembe kell néznie azzal, hogy az apjának igaza volt egész életében, amikor melegnek nevezte, csak csúnya szóval. Igazi coming out sztori ez, annak minden rettegésével és lelkifurdalásával, hiszen akkoriban simán összeverték azt, aki meleg, és a törvény is büntette a másságot. Naná, hogy Will és Moon is fél, de szeretik egymást, nem is kicsit.

Ez a szál nekem kicsit felemás élmény volt. Egyrészt gyönyörűen alakult a kapcsolatuk, nagyon megkedveltem Willt és megértettem, hogy miért olyan nehéz neki lépnie, felvállalni a szerelmét, és egyáltalán kiállnia önmagáért. A vége nekem viszont túldramatizált volt. Egyszerűen nekem nem jött át, hogy miért kellett Willnek öngyilkosnak lennie, hiszen annyi karakterfejlődés volt előtte, olyan erősnek lett ábrázolva a karakter, így az, hogy öngyilkos lett, nekem inkább olyan pontnak tűnt, ami csak azért született meg, hogy magyarázatot adjon Daniel jelenbéli viselkedésére, de magába a sztoriba kevésbé illett bele. Pláne amikor kiderült, hogy Moon eljutott Amerikába, össze lehetett rá szedni a pénzt Londonba, hiszen erre Willel is képes lett volna, boldogságban, szerelemben. Értem én, hogy traumatizált lélek és mi is a sorsa, csak egyszerűen ez a drasztikus lépés a karakterfejlődésbe nem illett bele. De lehet az a bajom, hogy nagyon unom már 2022-ben azt, hogy egy meleg sztori azzal végződjön, hogy a homofóbia miatt egyikük megöli magát. (Spoiler veszély miatt satíroztam be feketére, jelöld ki, ha nem zavar a spoiler!)

Értékelés: 8/10

Sok mindenről írhattam volna még, amit nagyon érdekesnek találtam a kötetben, mint Daniel és a fia kapcsolata, a terápiának a leírása, és naná, hogy eljátszottam azzal a gondolattal is, hogy én is részt vennék-e egy ilyen terápián (simán!). Abban pedig csak reménykedni merek, hogy Szaszkó Gabriella visszatér még ebbe a világba és elmesél nekünk belőle pár történetet, mert ez a típusú terápia kifejezetten érdekes.

Hogy tetszik a borító? Nekem kicsit giccses. Értem minden elemét, de ahogy ránézek, nekem a merő giccs jut róla eszembe, a túl sok kategória. Egy sokkal letisztultabb, egyszerrűbb borítót képzeltem volna el ehhez a könyvhöz.

Kinek ajánlom elolvasásra? Csak azoknak, akiket nem zavar, ha egy könyv nagyon mély, ha nincs benne vidámság, ha nem mosolyogsz, miközben olvasod. Igen, ez egy iszonyú nehéz regény, ami érzelmileg megvisel és elgondolkodtat. Ami érzelmeket vált ki belőled. Amit minden hibája ellenére nagyon szerettem.