A Pushing the Limits első kötetét nagyon szerettem, Echo és Noah története közel került hozzám, ezért akartam elolvasni ezt a könyvet is. Viszont tartottam tőle, mert ez egy előzménykötet, ami a második rész, azaz Beth története előtt játszódik, így tulajdonképpen nincs tétje. Nem izgulhatunk, hogy együtt maradnak-e Echóék, mert a későbbi kötetek miatt már meg is van a válasz. Viszont nem is emiatt volt nekem fura ez a kötet.

* Kíváncsi lettél? Ide kattintva kedvezményesen beszerezheted! *

Valahogy illúziórombolónak éreztem az egészet. A romantikus részem nagyon szereti a happy endeket, és egyszerű jó érzés arra gondolni, hogy bár Echo és Noah a Pushing the Limits-et végigszenvedte, de összejöttek, és örökkön örökké boldogok, és szerelmesek, minden egyes napjukon. A realista énem tudja, hogy ilyen a világon nincs, egy párkapcsolatért minden nap meg kell küzdeni, és bizony vannak mélypontok is a jók mellett. Ezt a részét pedig McGarry jól átadta: hiába szereti egymást teljes szívvel két ember, ha ennyire mások, nehezebb egybetartani egymást.

De mégis, számomra valahogy elveszett az illúzió. Most, hogy happy enddel ért véget megint a sztori, nem érzem azt, mint az előzőnél. Nem vigyorgok, nem örülök, csak egyszerűen leraktam a könyvet, és próbálom feldolgozni azt, ahogy McGarry kilyukasztotta azt a boldogságlufit, amit az első rész keltett bennem a végével.

Persze mindez nem jelenti azt, hogy a Szabályszegők rossz könyv lenne. Mert alapvetően voltak nagyon jó oldalai és szerethető pontjai. Például a szereplők magánéleti drámái nagyon magukkal ragadtak. Echónak kellett az, hogy végre el tudja fogadni magát, és jó ötlet ez a galériás, festős szál is, az anyja behozatala pedig aztán pláne. Nem csípem az asszonyt, és én megbocsátani se tudok, de a karakter szempontjából jó ötlet volt a jelenléte, mert a reakciói hitelesek voltak.

Noah-nál is pörgött a családi szál, ügyes ötlet volt beleírni az anyja elveszett rokonait, és az a sok fájdalom is átjött, amin a fiú átment. Különös érzés volt itt látni Isaiaht és Bethet, akik még a saját happy endjük előtt jártak, itt Isaiah még próbálta befűzni Beth-et. De az tetszett, hogy már itt is látszott, ők bizony barátok, szinte testvérek, de nem többek annál.

Az egyetlen rész, ahol igazán fintorogtam, az a szűzesség kérdése volt. Amikor Echo azon kezdett nyafogni, hogy ő nem áll készen a szexre, és Noahnak hideg zuhanyokra van szüksége, keserűen felnevettem. Drága Echo, nem kell rögtön beléd tennie a pasinak a micsodáját. Kézzel is megfoghatod. Simogathatod. Akkor nem kell hideg zuhany, te meg ismerkedsz vele. A petting és a szex nagyon nem ugyanaz. Legszívesebben a képébe kiabáltam volna egyszer, kétszer, négyszer. De szerencsére idővel a szex-rész már jobban átjött.

Alapvetően pedig ügyes sarokpontokra húzta fel McGarry a két karakter közti konfliktusokat. Echót még mindig zavarják a sebei, Noah attól tart, nem elég jó a gazdag családból származó lányhoz. Igen, ezeken rugóztak a Pushing the Limits-ben is, viszont ezek örökérvényű problémák, és talán kellett ez, hogy lássuk, ilyen nehéz problémákkal sokáig tart megbírkózni. Ó, az iskolai tanácsadó (online) jelenléteit egyszerűen imádtam. Tökéletes üzenet.

Értékelés: ??/10

Bevallom, nem tudom hány pontra értékeljem. Hiányolom, hogy elvette a könyv az illúziót, és valamennyire lerombolta bennem azt a tökéletes véget és feelinget, amit a Pushing the Limits okozott. Ezzel együtt viszont a karakterek személyiségfejlődésének jót tett ez a kötet, és minden problémájuk hiteles volt, és McGarry jól is adta át őket. Szóval, a fene tudna erre rávágni egy pontot. Nem is teszem 🙂

Hogy tetszik a borító? Álomszép! Ránézek és elolvadok, olyan gyönyörű. Viszont sajnálom, hogy nem ugyanazok a modellek vannak rajta. Mert ha fejre állok is, nekem ez a Noah nagyon nem az, aki az előző résznél volt.