Könyvkritika: Margaret Atwood – Pénelopeia

A tavalyi évem egyik legnagyobb csalódása az Ezer hajó című könyv volt, ami azt hitette el velem az előzetes promója alapján, hogy a Trójai háború idejéből megismerhetjük az elfeledett női sorsokat, ami nagyon érdekelt. Ezzel szemben a könyv felében Odüsszeüsz volt a főszereplő, és az utazásait olvashattuk el. Még mindig dühös vagyok, ha csak rágondolok.

Margaret Atwood könyvéből viszont mindent (is) megkaptam, amit Natalie Haynes nem adott meg. Itt végre Pénelopé volt a főszereplő, és őszintén, női perspektívából mutatta meg azt, hogy mi történik egy háború alatt az otthon maradt nőkkel, milyen nehéz sorsa van egy fiatal feleségnek egy idegen királyságban, és mennyire hosszú tud lenni a húsz éves várakozás, miközben az egész világ kialakít rólad egy képet, ami nem valós. Hátborzongatóan jó lett ez a könyv.

Pénelopé, mint női főszereplő mindent vitt. A mesélő, Pénelopé már a mi időnkben van, afféle szellemként meséli el, hogy mi történt két-három ezer évvel ezelőtt, ami hozzáad egy plusz színt a kötethez: nem tud szabadulni a múlttól, annyira megsebezte őt a várakozás, az, hogy befogja a száját, hülyének tettesse magát, jámbor legyen és jóravaló, mindaz, amit elvártak tőle az ő idejében. Pénelopé tényleg az a hercegnő volt, akit a kor “megkövetelt”, de egy olyan kalitkába zárták ezzel a személyiségét, amiből sosem tudott igazán kitörni.

Számomra a legszomorúbb igazából az volt Pénelopé történetében, hogy bár eszesnek nevezték már akkor is, amikor élt, de senki se tudta, hogy van annyira leleményes, mint Odüsszeusz. Mindent magába kellett fojtania, és így tesz most is, amire jól rávilágított a tárgyalás jelenet a kötet végén. Még akkor sem állt a rabszolgalányok mellé, ennyi ezer évnyi szellemként való kóborlás után is elfojtja a saját érdemeit, a logikáját. A másik jellegzetes példa nekem az volt, amikor felismerte Odüsszeuszt, mindenkinél korábban, de megjátszotta magát, mert ez volt az elvárás, nehogymár rájöjjön a férfi, hogy a nőt nem tudja átverni.

A palota és a kor életének a bemutatása is hátborzongatóra sikeredett. Annyira sajnáltam Pénelopéet az öreg cseléd csalafintasága miatt, vagy éppen azért, ahogy az anyósa és persze Heléne bánt vele. Nem is értem hogy bírt ennyi viszontagság mellett ilyen erős maradni. Az anyasága persze segített, de a kötet végén a kapcsolata a gyermekével is nagy pofon volt, őszintén, szerintem mindenkinek…

„Meg aztán, ha egy férfi büszke az ügyes álöltözetére, csak a bolond feleség kiabálja ki, hogy felismerte: mindig rosszra visz a férfit megfosztani a meggyőződésétől, hogy milyen okos.”

A könyv legnagyobb meglepetése viszont a tizenkét meggyilkolt szolgálólány története volt, akiknek Atwood végre igazságot szolgáltatott. Annyira sajnáltam ezeket a lányokat, akik parancsot teljesítettek, elviselték az erőszakot, a hűségük pedig a halál lett. Róluk valahogy eddig nem szóltak a regék, én legalábbis nem hallottam, holott az, ami velük történtt igazságtalan és Pénelopét is más színben tünteti fel. De Pénelopé pont azért volt jó karakter, mert nem volt se fekete, se fehér, és sokkal több tudott lenni, mint amit kívülről mutatott magáról.

Értékelés: 10/10

A Pénelopé az a regény, ami kissé fel fog dühíteni, amikor olvasod, mert rávilágít arra, hogy milyen nehéz volt akkoriban a női sors, mi mindent kellett elviselni csak azért, mert szoknyát hordtál nadrág helyett. Bármilyen és bármennyi kalandba is keveredett Odüsszeusz a tíz éves utazásai során, Pénelopé története volt az igazán magával ragadó, ez az, amit bármikor újraolvasnék. Köszönöm az élményt Margaret Atwood!

Hogy tetszik a borító? Utálom. Értem a mögöttes ötletet, de az arc korántsem elég kifejező, a színek gyengék, és nekem nem üvölt erről a görög feeling sem. Ha nincs rajta öles betűkkel Atwood neve, szerintem kézbe se veszem. Azt pedig nagyon fájlalom, hogy méretben sokkal kisebb, mint Atwood eddigi kemény táblás könyvei a kiadónál.

Kinek ajánlom elolvasásra? A női sorsok és a görög mitológia kedvelőinek mindenképpen.