Mivel a Veled minden hely ragyogó tökéletes könyvélmény volt, egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy elolvassam-e az írónő új regényét. Sajnos azt kell mondjam, hogy a Veled teljes a világ nem ütötte meg a kellő színvonalat, amit azért is sajnálok nagyon, mert rengeteg lehetőség és potenciál volt benne.

Ismét komoly témákat kaptunk, és önmagában szerethető főszereplőket. Libby régen Amerika legkövérebb tinilánya volt, majd hosszú évek után sikerült lejjebb fogynia. Most 136 kg, és életében először gimibe megy. Ott ismeri meg a félig fekete, félig zsidó Jacket, a menő srácot, aki súlyos titkot rejteget. Egy különös betegsége van: prozopagnózia, azaz arcvakság. Nem ismeri meg az emberek arcát, még a saját családjáét sem.

Ennyiből is látszik, hogy mennyire jó témákat választott Niven, csak sajnos a kivitelezéssel adódtak problémák.

Jack arcvakság szála például önmagában érdekes volt, és jól sikerült átadni a fiú szenvedését, a fájdalmait, és azt is, miért búj a menőség álarca mögé. Szívszaggató volt némely jelenete, annyira átjött, hogy mennyire nehéz titkolóznia, és milyen rossz, hogy még a szeretett öccsét is csak a járásáról, vagy a méretéről ismeri fel, és nem az arcáról. Viszont…

Egyszerűen hiteltelen volt számomra az arcvakság rész. Mármint az, hogy senki nem jött rá ennyi éven keresztül. Egy hét éves gyerek miként titkolja ennyire? És az is fura volt, hogy nem ismeri fel a hangjukról az embereket, hanem mindig a ruházatban, a hajviseletben vagy a termetben keres kapaszkodót. Persze, simán lehet, hogy a való életben is így van, de ez egy különleges betegség, nem ismeri mindenki, én sem sokat tudtam róla, és kissé hiteltelennek tűnt. Az pedig, ahogy el lett romantizálva a vége (aki olvasta, tudja mire gondolok) eléggé zavaró lett.

Libby kövér lányos sztorija érdekelt a legjobban, hiszen én is túlsúlyos vagyok. Úgy érzem, hitelesen lett leírva, hogy miért hízott meg, a gyász és a fájdalom tényleg ilyen hatással bírhat. Nagyon tetszett az, hogy mennyire erős és kitartó a lány. Őt nem tiporhatják el, és bármennyire nehéz a sorsa, bármennyit is bántják, nem adja fel. Jó volt ám mindezt látni és átélni. Az apukájával és a segítőjével való kapcsolatát is szerettem, és nem egy olyan jelenete volt, ahol emeltem az ereje és a bátorsága előtt a kalapom. Bikiniben kiállni a suliban a csarnokba és visszavágni annak, aki bántott? Bravisszimó! És az, ahogyan új barátokat szerzett, szintén csodálatos volt. De…

Annyira sajnáltam, hogy elmaradt a karakterfejlődés. Egyszerűen hiányzott a hős útja, nem építkezett a karakter – vagy csak nekem nem tűnt fel. Szerettem volna látni azt, ahogy Libby a félénk, megsebzett lányból eljut a vagány, bátor amazonná, aki a regényben végig volt. De ez totál kiesett, egyszerűen csak megkaptuk őt ilyennek, és ez valahogy hiteltelen volt a visszaemlékezésekkel. Sokkal többet adhatott volna ez a szál, ha építkezik.

A legnagyobb fájdalmam mégis a főhősök romantikus szála volt. Mindig imádom, ha kövér lány – helyes srác duót kapunk, mert ez rengeteg reményt adhat bárkinek, és üdítő látni azt, ha valakinek mást jelent a tökéletesség, mint az átlagnak. Épp ezért olyan rettenetes, amit itt kaptam. A főhősök között nulla volt a kémia. Nem hittem el, hogy szeretik egymást. Hogy vágynak a másik csókjára. Az írónő nagyon össze akarta hozni őket, de karakterek érezhetően ellenálltak.

Leginkább Jacken éreztem, hogy Libby számára ugyanaz, mint az előző barátnője. Egy kedves kapaszkodó, ami segít a felszínen maradni, és kisegíti, ha valakinek elfelejti a nevét. Ugyanezt éreztem a nagy fordulatok után is a könyv végén. Nem láttam Jackben a vágyat, még az étteremben is szégyellte a lányt. Nem éreztem azt, hogy belehalna, ha Libby nem csókolja meg. Igen, jött a duma arról, hogy de illatos Libby, és olyan, mint a napsugár, meg puha az ajka, de… hol volt a tűz? A kémia? Még Libby részéről sem éreztem, hogy meglenne.

Jobban tetszett volna a könyv, ha a romantikus szálat nem erőltetik, és Libby & Jack barátként próbál segíteni egymásnak, netán párt találni a másiknak. Mert így nagyon illúzióromboló volt az egész, hiába próbálta másként eladni az írónő. Persze, az is lehet, hogy én vagyok túl szigorú.

Értékelés: 6/10

Engem ez most nem varázsolt sajnos el, amit azért is sajnálok, mert a kedvenc sémámban, a duci lány – helyes srácban nem tudott nagyot alkotni az írónő. Elmaradt a hősnő személyiségfejlődésének az úja, a srác betegsége sem volt teljesen hiteles, és a két fiatal közti kémia a nullával volt egyenlő.

Persze, így se volt olyan rossz a könyv, akadt jó pár szerethető pillanata, a karakterek családi és baráti drámáit például szerettem. Lehet én hibáztam már az elején: a Veled minden hely ragyogó túl magasra tette a lécet.

Hogy tetszik a borító? Az amerikaitól se vagyok elragadtatva, és a magyaron lévő betűtípus változtatás sem segített sajnos.

Kinek ajánlom elolvasásra? A YA-sztorik szerelmesei próbálják be bátran, hátha titeket jobban magával ragad.