Wow, ez aztán a lezárás. Még napokkal azután is a könyv hatása alatt álltam, hogy a végére értem… Igen, az az epilógus odacsapott rendesen, de erről beszéljünk később.

Cassandra Clare ezzel a sorozatával igazán bebizonyította számomra, hogy okkal tartozik a legsikeresebb írónők közé, és oka van annak is, hogy ennyien elismerik a munkáját. Míg A végzet ereklyéi egy guilty pleasure könyvsorozatként maradt meg bennem, addig a Pokoli szerkezeteket egyszerűen imádtam.

Persze, a Hercegnőben is éreztem pár hibácskát, a cselekmény néhol nagyon lassan csordogált, másutt pedig borzasztóan kiszámítható jeleneteket produkált, lásd amikor elfogyott Jem gyógyszere. De még így is nagyon lehetett élvezni a könyvet, végig lekötött, elszórakoztatott, másutt a romantikus jeleneteivel fogott meg, és bizony sok helyen izgalomban tartott.

Szerencsére a harmadik részben is domináltak a mellékszereplők a kötetben, és ez még jobbá tette a sztorit. Imádtam Sophie és Gideon kapcsolatát, annyira jól felépített karakter volt mindkettő.

Cecily és Gabriel Lightwood is magával ragadott. A lány egy az egyben a bátyja, de mégis, egy csomó mindenben más, Gabriel pedig csökönyös, önfejű, néhol borzasztóan hülye, de pont az ilyenek miatt imádtam annyira. Ketten együtt, pedig mint a szélroham!

Egyedül Jessamine karaktere miatt vagyok dühös, de azért nagyon. Visszajött egy lány, aki külsőre ugyan megtörtnek tűnt, de valahol mélyen ott lobogott az a Jessamine, akit megismertem. Annyira kíváncsi voltam, hogy mihez kezd majd Clare a karakterrel.

Jessamine tele volt lehetőségekkel. Vajon megtörte a lányt a börtön? Átgondolta a tetteit? Érzi a súlyukat, megbánást tanúsít, netán él az örökségével, és igazából árnyvadásznak áll? Ezek a kérdések pörögtek a fejemben, amíg vártam, hogy befusson a lány kocsija. A végeredményre nem voltam felkészülve.

Megölni Jessamine-t a lehető legszomorúbb dolog, ami a karakterrel történhetett. Elvesztegetett lehetőségnek érzem, mert ő egy jól felépített szereplő, aki most válaszút elé érkezett, és nem lett igazán megmutatva, hogy mi mellett döntött volna. Nem azt mondom, hogy most hirtelen „jónak” kéne lennie, csak egyszerűen érdekelt, hogy mi történik vele. Sajnálom Clare döntését, de nagyon. Még úgy is, hogy a kötet végén tetszett a meglepetés.

Amit még ki kell emelni, az Charlotte és Henry kapcsolata. Ebben a kötetben ért be igazán, hogy mennyire szeretik egymást, és mit meg nem tennének a másikért, de a legjobb, hogy szólóban is tök jól működtek. És éljen, hogy megkapták mindketten amire vágytak: Charlotte a lehető legjobb vezető, Henry pedig (oké, a csodás Magnus segítségével), de végre elismert lehetett egy olyan munkáért, ami megváltoztatta az árnyvadászok életét. Mert nem csak a harccal lehet segíteni, éljen az ész diadala!

A fő szerelmi háromszögért még mindig oda vagyok, leginkább mert ilyenről még sosem olvastam. Tényleg elhittem, hogy Tessa mindkét fiút szereti, és ez annyira fájdalmassá, és különlegessé tette az egészet. Maga a mód, ahogy ezt az írónő kezelte, az ötletek, a megoldások, egyszerűen csodás volt, minden ízében nagyszerűnek éreztem.

A Mortmain-ügy lezárása, Tessa észjárása, és eleve az egész harc, a nehézségek, az árnyvadász-politika inkább csak a kötet megszínezésére és az izgalom-faktor növelésére szolgált, itt legalábbis mindenképpen úgy érzem. Remek háttért szolgáltatott ahhoz, hogy jól működjenek az emberek közti interakciók és kapcsolatok, de egy idő után ennél többet nem adott. És hogy ez gond-e? Szerintem hozzáállás kérdése, ki mit vár egy könyvtől, kit mennyire ragadtak magukkal a kapcsolati hálók. Nekem speciel így is bejött A hercegnő.

És az epilógus… Komolyan, volt olyan ember, aki kibírta bőgés nélkül? Szerintem bizonyos jeleneteket egyszerűen nem lehetett. Leginkább viszont azért tudom dicsérni az epilógust, mert csodálatos érzelmi hullámvasút volt. Az egyik pillanatban a földig rombolt és borzalmasan fájt, hogy aztán fantasztikusan érezzem magam és mosolyogva csukjam be a könyvet. Na ez aztán nem semmi!

Értékelés: 10/10

Csillagos ötös élmény volt A hercegnő! Az írónő csodásan kezelte a szálakat! A mellékszereplők közti interakciók lenyűgöztek, a központi szerelmi háromszög magával ragadott, a rejtély-szál zseniális volt (gondolok itt elsősorban a Tessa-rejtélyre) és a Mortmain-féle veszélyhelyzet kezelése is megannyi izgalmas pillanatot okozott.

Ritkán érzem azt egy trilógia lezárása után, hogy nekem ennyi nem elég, és úgy folytatnám még, annyira kíváncsi vagyok. Itt most így érzek, ezért is örülök annyira, hogy érkezik majd egy új trilógia az írónőtől, amiben Tessa és a választottja gyerekei lesznek a főhősök, de a Pokoli szerkezetek szereplői is visszatérnek. Alig várom!

Hogy tetszik a borító? Még mindig csodálatos, nem csak az új, hanem a régi is. Annyira jó rájuk nézni, ugye?

Kinek ajánlom elolvasásra? Azt hiszem ez itt már nem szorul külön ajánlásra. Egyszerűen olvassátok, mert megérdemli a kötet.