Könyvkritika: Jennifer L. Armentrout – Oblivion: Feledés

Éljen a nosztalgia faktor! Mielőtt megírtam volna ezt az értékelést újra olvastam az Obszidián kritikám: “minden hibája ellenére érdemes figyelmet szentelni a Luxen-sorozatnak” – írtam akkor. És azóta is így gondolom. Igaz, hogy nem tökéletes, de még így is hihetetlenül szerethetőek a Luxen könyvek. Az Obszidián újra mesélése Daemon szemszögből pedig sokkal többet adott, mint vártam. És visszatérve az Obszidián kritikámra, most eszembe se jutott a Twilighthoz hasonlítani. Ennyit számít a nézőpont váltás?

Ahogy a fentiekből kiderül, az Oblivion – Feledés az Obszidián tükörregénye, tehát Daemon szemszögéből ismerhető meg a történet, és ki van egészítve néhány új jelenettel. Az Oppositionban és az Originben nem voltam oda Daemon fejezeteiért, sokszor éreztem azt, hogy nem volt túl férfias a nyálba fulladó narráció. Na az Oblivionban ez nem volt probléma. Daemon humoros volt és férfias, mindemellett egy pillanatig sem éreztem nyálasnak a szituációt. Még akkor sem, amikor már dúlt a love. És éppen ezért is kifejezetten szeretettem a könyvet.

A folytatásoknál látjuk, hogy Daemon és Katy mennyi mindent megtenne a szerelmükért, hogy Daemon szó szerint képes felégetni a világot és ártatlanok millióinak az életét feláldozni csak Cicáért. Mindezek fényében igenis kellett, hogy megmutassa az írónő, miként alakultak ki az érzelmek Daemonben, hogy jutottunk el az egész világot lángba borító szerelemig. A romantikus történetekben általában azokat a részeket élvezem a legjobban, amíg zajlik az “összejövünk” állapot, és ez itt most tökéletes volt. Végigélni, ahogy Daemon “az a lány“-ból átvált “cicára“, avagy az “átlagosan néz ki a csajból” eljutunk odáig, hogy megőrül érte, nagyon jól, humorosan és szerethetően lett tálalva.

A regény olvasása közben kifejezetten szerettem a kikacsintós részeket, amikor olyan félmondatok hangzottak el, amikről tudtam, hogy meg fog változni a folytatásokban. Amikor azt narrálta Daemon, hogy tudja, Matthew bármit megtenne a biztonságuk érdekében, gonosz kis mosoly futott fel az arcomra. Itt olyan kis “bennfentesnek” éreztem magam, és piszkosul tetszett. Jó volt még inkább megismerni a Luxenek világát, és bepillantani Daemon életébe, mielőbb eljött volna a káosz. A Dee-vel való kapcsolatát egyenesen imádtam, és bár Dee-t eddig is nagyon szerettem, de most már teljesen oda vagyok érte. Az a lány saját kötetért kiált, és mindent egybevéve nem is bánnám, ha megkapná. (Bár itt elfacsarodott a szívem Adam jeleneteinél tudva, hogy mi történik majd vele).

Amit még mindenképpen kiemelnék a könyvből, az a humor. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy sikerül ennyire viccessé tenni a könyvet, de basszus, hát egy csomó helyen felnevettem. Leginkább az elején, amíg zajlott az ismerkedési fázis, és Cica folyton visszaszólt Daemonnek. Mindemellett végre az eddig talán kicsit hanyagolt mellékszereplőket is jó volt újra megismerni. Megkedvelni Asht és Andrewt? Mission impossiblenek tűnt, de basszus, sikerült!

Értékelés: 10/10

Nagy meglepetés volt az Oblivion, mert magam sem hittem volna, hogy ennyire fogom szeretni Daemon szemszögéből újraélni az Obszidián eseményeit. Vicces és szórakoztató lett a regény, az új jelenetek mellett a már ismerteket is szerettem újraolvasni, és igenis jó volt Daemon fejében lenni, és megismerni a nagy szerelem kialakulásának másik oldalát is. Ezek után kíváncsian várom Daemon Ónix-szemszögét, annál is inkább, mert az Ónix a kedvenc részem a sorozatból.

Hogy tetszik a borító? Egyszerűen imádom! Pepe Toth még mindig annyira jól néz ki 🙂

Kinek ajánlom elolvasásra? A Luxen rajongókon túl azoknak is, akik csípik a Young Adult könyveket, és szeretnék már átélni, hogy miért is akkora siker a Luxen sorozat.