Könyvkritika: C.J. Roberts – Epilógus

Nem várom el, hogy hanyatt vágd magad és széttedd a lábadat – szólaltam meg nyugodtan. – De azért jó lenne!

Még soha nem olvastam ennyire hiteles férfi-narrációt egy női író tollából. Amit C.J. Roberts leművelt, az maga volt a csoda. Annyira száz százalékos pontossággal adta vissza a férfias gondolkodást, hogy az hihetetlen. Colleen Hoovertől a “töke van a menyasszonynak” karakterekhez szoktam hozzá, de az Epilógusban egy pillanatig sem volt olyan gondolatom, hogy ne lenne hiteles, amit olvasok. Caleb narrálása nem is lehetett volna férfiasabb!

Kétségkívül ez volt a kedvenc részem a sorozatból! Stílus terén olyan írói bravúrt követett el C.J. Roberts, amit íróiskolában taníttatnék. Egyszerűen hihetetlen mennyire pontosan levette a pasis szokásokat, és mennyire hihetetlenül jól átadta a férfiak gondolkodásmódját, annak minden negatív és pozitív oldalával együtt. Már csak ezért is köszönöm a fantasztikus élményt! Nem is értettem amúgy, hogy minek ez a kötet, de most már érzem, sokkal szegényebb lenne ez a sorozat az Epilógus nélkül.

Az én agyam inkább a problémamegoldásra áll rá, úgyhogy aki mérges rám, inkább ordibáljon velem. Sőt, akár húzzon be nekem egyet. De ne mosolyogjon rám olyan édesen, mintha semmi gond nem lenne, hogy aztán kiábrándultan faképnél hagyjon.

A történet pedig nagyon érdekes volt, különösen az előzmények után. Mert hiába a kölcsönös vonzalom, és az a valami, amit szerelemnek éreznek a szereplők, akkor is felmerül a kérdés: együtt élhetnek-e és övék lehet-e a boldogság, úgy, hogy Caleb elrabolta és sokáig kínozta Livviet, és annyi fájdalmat okozott neki. A végkifejletet tudtuk a Megigézve a sötétben vége miatt, de az út, ahogy eljutottak odáig maga volt a tömör gyönyör. Nem csak a lenyűgöző stílus miatt, hanem azért is, mert nagyon hitelesen lettek ábrázolva Livvie és Caleb félelmei, illetve a múlt árnyéka is pont a legjobb helyeken pofázott bele a dolgok kimenetelébe.

– Az ég áldjon meg, Cica! Hadd dugjalak már meg!
Máris cserbenhagyott a lovagiasságom meg az önuralmam. Készen álltam rá, hogy letépjem róla azt az átkozott ruhát, és olyan mélyen elmerüljek benne, hogy megfeledkezzünk róla, hogy valaha is két különböző ember voltunk.

Nagyon szerettem még a könyv mellékszereplőit is, amik tökéletesen aláfestették Caleb személyiségének a változását. De nem csak ez tetszett, hanem az is, hogy egyik karakter sem bújt ki a bőréből. Igaz, hogy Caleb folyamatosan változott, de nem szűnt meg önmaga lenni, csak egy jobb énje került végre a középpontba. Annak is kifejezetten örültem, hogy a múlt ennyire fontos szerepet kapott a történetben.Nem mismásolták el, vagy tettek úgy, mintha nem lenne jelentősége, ez a szemlélet pedig nagyon kellett.

– Caleb? Meg akarsz egyáltalán szólalni? Ja, oké, tehát csak ott fogsz ülni „úgyis tudom, hogy akarsz engem” fejjel? Nem félek tőled – fonta keresztbe a karját maga előtt, és igyekezett ijesztőnek tűnni. – Van nálam paprikaspray!
Nem tehetek róla, elnevettem magam.

Értékelés: 10/10

Naná, hogy megérdemli a maximális pontszámot! A csúcsára jutott a könyvsorozat, ez a rész mindennél jobb volt. Imádtam olvasni, C.J. Roberts előtt pedig emelem a kalapom, mert bravúrosan írta meg Caleb karakterét. Imádás van!

Hogy tetszik a borító? A pasi miatt elolvadok, ha csak ránézek: a korbácsnyomok miatt pedig a szívem facsarodik össze. Telitalálat.

Kinek ajánlom elolvasásra? Még mindig csak tizennyolc éven felülieknek, DE ez a kötet önállóan is értelmezhető. Érdemes lecsapni rá.