Valahogy olyannak képzelek el egy tökéletes Young Adult könyvet, mint a Vihar szeli ketté. Mondom annak ellenére mindezt, hogy a szerző a fő konfliktust klisékre építette, tudjátok, a “csak egy olyan valaki mentheti meg a világot, aki eddig átlagos életet élt, és fogalma sincs az erejéről“. A szerző azonban még ezt az unalomig ismételt klisét is olyan ütősen lőtte el a könyvben, hogy egy percig sem tudtam haragudni érte. És bár ez nem a szerző érdeme, de meg kell jegyeznem, rég láttam már ennyire precíz kiadást, mint ezé a könyvé. Tisztességes sorközök és margók,, jó minőségű és könnyen lapozható oldalak… ebben a könyvben aztán minden az olvasó érdekét szolgálja. Legalább olyan egyszerű volt ezt olvasni, mint e-book olvasón tettem volna, papírkönyv pedig ilyen könnyedséget már rég adott.
A történet egy klisével nyit, ahogy fent is írtam, de no para, mert a háttérvilágot tökéletesen felépítette Messenger, még az olyan hülye szabályokat is rendesen megmagyarázta később, amik elsőre tényleg hülyeségnek tűntek a számomra. A könyv a szélvándorok, azaz a szilfek életébe enged betekintést, akik a szél erejét felhasználva tartják meg az egyensúlyt. Azonban akad egy gonosz szilf, Raiden, aki hatalomra tör, és akit csak az utolsó nyugati – jelen esetben hősünk, Vane -, menthet meg, aki mind a négy égtáj szelét egybe fűzve méltó ellenfele lehet a gonoszoknak. Azonban amíg Vane nem lesz elég erős, addig Audra, az őrző-lány feladata az, hogy védelmezze és tanítsa Vane-t, azonban Raiden emberei, a viharhozók egyre jobban közelednek, Vane-nek pedig meg kell találnia önmaga erejét, nehogy Audra a “végső áldozatával” mentse meg – ami egyben a lány halálát is jelentené.
A háttérvilágot szerintem remekül megalkotta a szerző, tetszett az, ahogy a szélnek parancsoltak, ahogyan az egész “erő” dolgot leírták, különösen amikor az emberek és a szilfek közötti különbségeket elemezték. A csata leírása különösen élvezetes volt, úgy pörgött előttem az egész, mintha egy filmet néznék – ennyit tesz az érzékletes leírás. Leginkább azonban ami elvarázsolt a könyvben, az Audra és Vane szerelmi szála. Ritka az, amikor ennyire a szívemen viselem két szereplő sorsát, de ők aztán tényleg megérdemelték azt, hogy az első oldaltól az utolsóig azért drukkoljak, hogy végre összejöjjenek. Mindketten megjárták a poklok-poklát, ráadásul annyira passzoltak, hogy az valami hihetetlen.
Ami miatt viszont igazán megfogott az, hogy nem egymás külsejébe szerettek bele. Audra például csak akkor kezdett el “áradozni” Vane tökéletes külsejéről, amikor már egyértelmű volt a szerelme iránta. Sok könyv elköveti a “halálosan beleszeretnek egymás testébe” problémát, viszont itt tényleg megvolt a szerelem, szinte ordított a lapokról, és nem a testüket, hanem a bensőjüket szerették meg. Audra harciassága, ereje, titokzatossága, kitartása és Vane jófejsége, beszólásai és pökhendisége volt az, ami szerelemre lobbantotta a két fiatalt, emellett persze a – mily meglepő -, tökéletes külsejük is hozzáadott a képlethez, de nem erről szólt az egész egyenlet. Örülnék ám, ha több ilyet olvasnék. Kettejük beszélgetései, a csók körüli mizéria, az, ahogy szépen lassan nem csak megértették, hanem megismerték a másikat varázslatosan volt tálalva. Nekik tényleg elhittem, hogy szerelmesek. Bocsánat, SZERELMESEK. Így, nagybetűkkel.
Az egyetlen, ami igazán zavart a könyvben, az Audra világfájdalma. Olyan dolog miatt érzett mardosó bűntudatot, amit öt-hat évesen követett el, amikor még kisgyerek volt. Persze jól levezették azt, mennyire hozzájárult ehhez az anyja viselkedése is, de ettől függetlenül tényleg úgy éreztem, hogy nem elég megalapozott az indok ahhoz a mértékű drámához, amit Audra önmagában lefolytatott. Mégis, magát a drámát nagyon jó volt olvasni, mert annyira érzékletesen leírta a bűntudatot, a fájdalmat és a lelkiismeret furdalást, amit nem sok könyvben láttam eddig. Utóbbi Vane-nél is remekül működött, maga a bűntudat, hogy elfelejtette a szüleit, hű, annyira jól volt leírva.
A könyv erőssége volt még a remek szerelmi szálon túl a jó szereplők. Ugyan nem dolgozott sokkal, talán tíz karakter sem volt, de azokat legalább jól bemutatták. Legjobban Arellát, Audra anyját szerettem meg, amit pedig a regény végén leművelt, az maga volt a művészet. Miután az utolsó oldalra értem vissza is lapoztam, hogy tényleg jól értettem-e mindent… Az a pár oldal olyan sok dolgot átértékelt bennem az egész könyvre kivetítve, a kötet lezárása pedig tökéletesre sikerült. Sőt, meg kell jegyeznem, az utolsó száz-kétszáz oldal tette fel igazán az i-re a pontot, nem is akaródzott letennem a kezemből a könyvet, annyira magával ragadott az egész.
Értékelés: 9/10
Akadtak ugyan apróbb hibái, de mintha azokat is az előnyére tudta volna fordítani a szerző. Azt ugyan nem merem leírni, hogy ez a tökéletes YA (azért írtam a bevezetőbe is “valahogyan” szócskát), de meg kell hagyni remek olvasmány volt, sőt, ez is egy kétszerolvasós könyv. Alig várom a folytatást, különösen az első kötet vége után.
