Egy menőn meg-designolt borítón két tinilány áll, a könyv alja pedig büszkén hirdeti, a szerző, Szűcs Vanda csupán tizenhárom éves, a regényben pedig a saját korosztályáról ír, teszem hozzá igencsak hitelesen. Azt hiszem felesleges most téziseket vázolni arról, hogy ennyire fiatalon ki kellene-e adni Vanda könyvét, vagy mennyi volt benne a szerkesztő, és mennyi Vanda munkája. Adott ugyanis egy teljesen ártalmatlan könyv, amit egy tehetséges fiatal lány írt. Igaz, amit joggal támadok, az tördelés, ugyanis a két nézőpont eltérő betűtípussal lett írva, ráadásul mindkettő „írott” betűtípus, ergó ránézni jó, elolvasni nehéz. Igaz, erről nem Vanda tehet.

Bevallom őszintén, még soha nem volt ilyen nehéz kritikát írnom, mint most. Az a típus vagyok, aki Az ének iskolája alatt is vigyorogva nézte még a hamisan éneklő gyerekeket is, mert egyszerűen szeretem a kicsiket. A szívem szakad meg, hogy nem írhatok teljesen pozitív véleményt Vanda könyvéről. Nézzétek el nekem, de aki még általános iskolába jár, azokat én még gyereknek hívom, még úgy is, ha tisztán emlékszem arra, mennyire utáltam, amikor nyolcadikban nem vettek felnőttszámba. Mindazonáltal úgy voltam vele, hogy az lesz a legjobb, ha megírom őszintén a véleményem, miközben reménykedem abban, ha ezt Vanda elolvassa, akkor nem lesz tőle rosszkedve, hiszen kétségkívül tehetséges, csak van, amikor ez nem elég.

A könyvben egy ikerpár életét írta le, Zita és Luca pedig tizenhárom évesek, hetedik osztályba járnak, két kisebb testvérükkel, illetve a szüleikkel élnek. Tulajdonképpen egy átlagos, gazdag családot prezentált az ifjú szerző, ahol a tinilányoknak semmi egyéb gondjuk nincs, mint a Mammutban húsz ezer forintos cipőket kajtatni, a Dechatlonban ajándékokat nézegetni, emellett meg pasizni, cserkésztáborba járni, és persze tanulni, vagy ha azt nem is, hát ügyesen puskázni. A történetben akkor érkezik némi csavar, amikor Zita és Luca szülei elkezdenek vitatkozni, ráadásul a regény végén kezdik adagolni az érdekesebb dolgokat, mint amikor Zita fiúja kijelenti, csak 16:30 után menjen át hozzá a lány, aztán meg hirtelen lemondja. (Én itt rejtélyt sejtek 🙂 Ergó, a folytatás már igazán jó lehet, az első kötet pedig inkább csak bemutatás volt.

A regény legnagyobb erőssége pedig az, hogy tényleg hitelesen ír benne Szűcs Vanda a gazdag gyerekek életéről. Neki elhiszem minden egyes szavát, hiszen ő is ugyanannyi idős, mint a főhősei. A divatos tiniszleng lengi be a könyvet, néhol nagyokat lestem, mert nem feltétlenül értettem (nem vágtam vazze’) miről van szó, de ezen meg sem lepődtem, hiszen a jó 8! jelentését sem ismertem, pedig már régóta divatos. (Ilyenkor van az, hogy 25 éves aggastyánnak érzem magam 🙂). A könyvben nagyon tetszett maga az ötlet, hogy egy kistini mesél a kistinikről, mert számomra pont ettől tűnt hitelesnek az egész.

A szerző nagy erőssége a humor, egy csomó olyan jelenet volt, ahol felnevettem. Csakúgy sziporkázott a szöveg, igaz, engem a „Lefagytam, mint otthon a Firefox„-típusú poén is mosolygásra késztet, de ki tudja, talán titeket is. Ami a könyv stílusát illeti, sikerült jól elkapni a két tini hangját. Az elején éreztem némi átfedést, de utána egyre jobban felismertem Zitát és Lucát, ezen a banánhéjon pedig sok felnőtt szerző el tud csúszni, Szűcs Vanda viszont jól vette az akadályt. Egyedül az zavart, hogy mikor már belelendültem volna Luca lelki világába, máris érkezett Zita. Talán dramaturgiailag érdemesebb lenne a folytatásban legalább öt-tíz oldalt meghagyni egy szereplő narrálására, úgy az olvasónak is egyszerűbb.

Minden jó pontja ellenére azonban volt benne pár olyan dolog is, aminél vakartam a fejem. Egyrészt úgy éreztem, hogy ez a könyv nem szól semmiről. Persze, mondhatnánk azt, ez volt maga az élet, kaptunk egy hiteles naplót a tinikről, és kész. Mindazonáltal ha könyv, akkor történjen benne olyan, ami miatt ki tud az ember szakadni a hétköznapokból, s úgy érzem, ez itt nem feltétlenül történt meg. Vagyis, inkább a vége felé, akkor már tényleg faltam a sorokat, mert kíváncsi voltam mi lesz.

Bár ezt mostanában minden magyar tinregénynél megemlítem, de itt volt a legerősebb a Szent Johanna Gimi hatás. Kezdjük ott, hogy a regény alcíme „Kezdetek” volt, míg az SZJG 1-é simán „Kezdet„. Ráadásul Luca is úgy zárta a napló-béli napját, hogy értékelte egy számos skálán az aznapi eseményeket, sokszor még a saját anyja főztjét is. Luca ugyanazokat a könyveket olvassa, mint Reni, stílusban legalábbis mindenképp, és még azok az ideglő kerek smileyk is visszatértek. A férfi főhős (Marci) ugyanúgy az Egyesült Államokból származó, ultramenő, barna hajú, zöld szemű srác, mint Cortez. Ha nagyon akarnék, tudnék még hasonlóságokat sorolni, de nem nagyon szeretnék már többet. Mindent egybevéve valahogy úgy érzem, nagy hatással volt Szűcs Vandára az SZJG, ez pedig a regényben is visszaköszön.

A hibái ellenére azonban úgy érzem, ez egy hiteles korrajz a mai gazdag tinikről, és ha a kortársak elolvassák, s magukra ismernek, akkor minden bizonnyal örülni fognak neki. Logikusan végiggondolva pedig egy tizenhárom éves szerzőtől nem várhatom el azt, hogy komoly társadalmi felvetéseket helyezzen el a könyvben, vagy olyan – amúgy valamilyen szinten még reálisabb -, képet fessen a tinikről, mint Kalapos Éva tette azt a D.A.C.-ban. Mindettől függetlenül örülnék már egy olyan magyar tiniregény sorozatnak, amiben a hősnők nem gazdagok, hanem teszem azt szegények, és ezáltal más színezetet kapnának.

Jár a virtuális pacsi, mert a szerző „megengedte” a karaktereinek a tökéletlenséget. Gondolok itt arra, hogy még Luca is képes volt „alázni” a legjobb barátnőit a naplójában, és Zita is annyira el volt telve magától, meg a külsejétől, hogy az valami hihetetlen. Ezek az amúgy idegesítő dolgok tették igazán hitelessé és egyedivé a könyvet, mert nem két tökéletes nebántsvirág volt a középpontban, hanem két magyar kiscsaj, akik nem tökéletesek, de helyén van az eszük. Mint amikor Zita – aki utálja a nyomikat -, kiállt a padtársa mellett, akit lenyomizott a pasija. Helyén van mindkét lánynál az erkölcsi iránytű, de a szerző mégis megengedte számukra a tökéletlenséget.

Értékelés: 5/10
Minden jó szándékom ellenére sem tudom magasabbra pontozni ezt a könyvet. A szerző korosztályának szerintem tetszeni fog, az idősebbeknek talán már kevésbé. Egy dolog viszont biztos: Szűcs Vandára érdemes lesz odafigyelni, mert ha valaki tizenhárom évesen ilyen jól ír, akkor az tehetséges, méghozzá nem is kicsit.