Pedig kissé tartottam a finálétól, mert a kultikus sorozatok nagyon el tudnak vérezni a nagy lezárásoknál. És persze, itt is akadtak logikai hibák, sok mindent fel lehetne róni a finálénak, de én mosolyogva, jó érzéssel kapcsoltam ki a tévét, és ennél többet nem is remélhettem.

Innen spoileresen folytatom, csak akkor olvasd tovább, ha már láttad az utolsó részt.

Nagyon jó ötlet volt az, hogy a bő két órás finálét ketté szedték: az első felében megkaptuk az eddigi legepikusabb, legjobb csatát, amit én az első pillanattól az utolsóig imádtam, a második fele pedig egy hosszúra nyújtott epilógus volt.

Kezdjük az első felével. Igen, elővehetjük a logikai bakikat, például hogy a demagorgonok miért nem szálltak be a csatába. Nekem kissé az is hiteltelenítette, hogy nem halt meg senki fontos, pedig attól lett volna igazán súlya a csatának. Steve halálát sajnáltam volna, de amikor lezuhant a toronyról, el tudtam fogadni, hogy a világmegmentés ezzel jár.

Mindezzel együtt is nagyon izgalmas volt a csata, és tök jól hatott az érzelmekre is. Külön tetszett, hogy kiderült Vecna aka. Henry erejének az eredete, és hogy elmondta, hogy ő nem egy eszköz, hanem ő is ugyanúgy vágyik a pusztításra, mint az Elmenyúzó. Nagyon epic volt, ahogy az összes karakter egyszerre harcolt, ki-ki a maga eszközeivel, miközben Tizi (és Will) csatája Vecnával volt a csúcspont. Ahogy bevágtak korábbi jeleneteket, különösen Vecna lefejezésénél, na ott sírtam el magam először. Annyira megható volt.

Tizi halála – avagy nem halála – egy tök érdekes kérdés. (Ez volt a második bőgésem). Tetszett, hogy a képzeletünkre bízták, hogy mi történik, és mindenki gondoljon amit szeretne, hogy most Mike-nak, a mesélőnek igaza van-e. Szegény Tizi alig szerepelt az évadban, de itt sokat láthattuk őt, ami nagyon kellett az ütős véghez.

A nagy csata után a másfél évvel később játszódó epilógus kicsit lassabb volt. Érezhetően más tónust kaptunk, hiszen megnézhettük a „gyerekek” ballagását, és mindenkiről megtudhattuk, hogy miként éli a saját happy endjét. Valószínűleg sokaknak ez már sok és unalmas volt. Én romantikus könyveket írok és olvasok, nekem nagyon jól esett látni, hogy ennyi szenvedés, harc és világmegmentés után ezek a gyerekek megkapták a maguk happy endjét.

Nyilván hiteltelen. Nyilván mindenféle poszttraumás stresszel kellene küzdeniük, nyilván egy ilyen háborút nem lehet úgy elfelejteni, mint ahogy a karakterek látszólag tették, és arra se tértünk ki, hogy a hadsereget hogy rázták le magukról. De én ezt el tudtam engedni. Egyszerűen csak örültem, hogy boldogok a karakterek, mert annyira megérdemelték.

Egy dolog zavart kicsit, hogy ezt a Tizi – Mike – Will szerelmi háromszöget (ha nevezhetjük így egyáltalán) eltusolták. Végig úgy alakították a sztorit, hogy bármerre elmehessen. Amikor Mike benyögte, hogy „nem a barátom vagy Will … és akkor reménykedünk … hanem a legjobb barátom„, na ott felnyögtem, de ott is, amikor Tizi szerelmet vall Mike-nak, aki nem mond semmit, csak engedi, hogy lesmárolja őt a lány. Szóval, ez így kicsit gyáva elvarrása volt ennek a triónak, de közben meg valahol érthető az is, hogy nem mondtak egyértelmű álláspontot.

Bevallom, nem néztem még szét a neten, mert nem akartam, hogy mások véleménye befolyásolja az enyémet,de biztos vagyok abban, hogy ez a finálé meg fogja osztani a nézőket. Szerintem most sokan csalódottak, hiszen arra készítettük fel magunkat, hogy kapunk egy csomó halált, és sok durvulást élnek majd át a karakterek, ehhez képest minden olyan simán ment, és az epilógus meg totális happy end lett. Nekem viszont ez kellett. Az én lelkemnek ez így most jó volt.

Ahogy Hop is mondta Tizinek, elvették tőle a gyerekkorát, maniuálták, megkínozták – és ez igaz a többiekre is. Megérdemelték ezt a véget. Én pedig örülök, hogy megadatott nekik.