Imádom Az éhezők viadala világát. Suzanne Collins bármennyi könyvet is ír, én vevő leszek rá, ahhoz kétség sem fér. Az aratás hajnala mégsem lett akkora kedvenc, mint az eddig megjelent négy kötet. Kicsit olyan érzésem volt tőle, mintha egyéjszakás kaland lenne: jó, amíg tart, de miután véget ér, már eszedbe se jut, és nem hagy mély nyomot benned. Csakhogy az eddigi kötetek folyton a fejemben jártak, napokkal, hetekkel, hónapokkal az olvasásuk után is.

Sokat gondolkodtam azon, hogy Haymitch története miért nem ragadott annyira magával. Talán azért sem, mert tudtam, hogy mi fog történni benne, hiszen Katniss elárulta hogyan nyeri meg Haymitch a viadalt, és mi történik vele utána. Persze, nyilván a valóság a viadalon kissé más volt, a propaganda nyilván kamuzott, így meglepetés faktor azért akadt, de nem annyi, hogy olyan szintű meglepetéseket okozzon, mint az előző kötetek. Így inkább csak megmart egy kicsit a kötet a Kapitólium keménységével, de nem ejtett maradandó sebet, ahhoz túl keménnyé tették a bőröm az előző kötetek.

Talán egyetlen fordulat volt a viadalon, ami tényleg megviselt: egy bizonyos kisfiú halála és az ok, amiért a viadalra került. Nem spoilerezek, de azért az kemény volt. Nagyon. Ami még kifejezetten tetszett, az a 12-es körzet kiválasztottjainak az összebarátkozása. Maysilee volt a kötet legzseniálisabb karaktere szerintem, imádtam a bátorságát, a határozottság, azt az elitizmussal vegyített kedvességet, amit képviselt. És külön jó volt ilyen közelről megismerni egy olyan lányt a viadalon, aki bőségben nőtt fel – és még ő sem uralhatta a sorsát sem előtte, sem utána.

Kaptunk a kötetben egy komoly szerelmi szálat, de engem az sem igazán fogott meg. Talán azért is, mert akárhányszor olvastam a Lenore Dove nevet, az öblítőt és a szappant láttam magam előtt – igen, ennyire érintett meg az egész. Valahogy nem jött át nekem ez a nagy szerelem, talán azért is, mert kevés volt a közös jelenet, és inkább csak elmondták, hogy szeretik egymást, mintsem éreztem volna, és ezen a visszaemlékezések sem segítettek.

Baromi izgalmas lett volna úgy visszanézni a forradalom előtt 25 évre, hogy beleláthatunk a forradalom előkészületeibe. Részben erre sor került, részben elcsepegtettek infókat, de korántsem annyit, hogy teljes legyen a kép. De így is sokkal jobban megértettük például Mags és Wiress sorsát, Plutarch Heavensbee karakterét, és a fiatal Effie-nek is kifejezetten örültem, ő is egy abszolút érthetőbb karakterré vált így. Nyilván Haymitch „jelenkori” viselkedése is érthetőbbé vált a könyve által, és nagyon szépen összefűzték a szálát Katnisszel is.

Egy pillanatra se mondom azt, hogy unatkoztam, volt pár brutálisan erős jelenet is, akárhányszor felbukkant Snow elnök borsódzott a hátam a hatalma teljében lévő férfi gonoszságától. Szóval, nem is tudom hány pontra értékeljem a könyvet, mert amíg tartott nem volt rossz, de sokakkal ellentétben nem ríkatott meg, és nem okozott maradandó élményt sem. A filmre azért kíváncsi leszek, a premier hetén biztos meg fogom nézni a moziban.

Értékelés: 8/10

Hogy tetszik a borító? Imádom a színeit, és bár ezt a mintát nem teljesen értem, a kígyó emlékeim szerint nem volt szignifikáns a történetben, de látványra elképesztően erős lett ez a borító is.

Kinek ajánlom elolvasásra? Mindenkinek, aki egy kicsit is szerette Az éhezők viadalát. Ez a könyv pedig azoknak lesz az abszolút kedvence, akik éltek-haltak Haymitchért az eredeti trilógiában.