Az Árnyék és csontból Nyikolaj volt az egyik kedvenc karakterem, így nagyon vártam már, hogy róla olvassak, plusz annyira szeretem a Grisaverzumot, hogy mindig szívesen kalandozok itt. Sajnos az eddig általam elolvasott Grisa könyvek közül ezt szerettem a legkevésbé, de így is nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, különösen a brutális függővég után. Ráadásul voltak olyan történetszálak a könyvben (például minden egyes Nyikolaj és Zója fejezet), amiket imádtam.

A történet három évvel az Árnyék és csont után veszi fel a fonalat. Nyikolaj és a triumvirátus próbálja életben tartani Ravkát, ami nem egyszerű, mert a szomszédos országok grisákon kísérleteznek és érezhetően háborúra készülnek, ráadásul teljesen el vannak adósodva Kerch felé. Hogy a helyet még egyszerűbb legyen, Nyikolajban még mindig nem múlt el a sötétség, és szó szerint benne lakozik még a nyicsevó, éjszakánként pedig átváltozik, ha csak nem láncolják őt le. Miközben a gyógymódot keresik, cárnét is kéne keríteni a kapcsolatok miatt, ráadásul a fanatikus szektával is meg kell küzdeniük, akik szerint Éjúr egy csillagtalan szent, akit szentté kéne avatni…

A könyv nagy hátránya viszont az, hogy nem csak Ravkában, hanem Fjerdában is játszódik. Nyina ugyanis éppen most akarja eltemetni Matthiast az országban, miközben ott kémked, és társaival próbál grisákat megmenteni. Egy kisvárosban mérgezett vizekről pletykálnak, így odamegy, a helyi gyárban pedig szörnyűségeket tapasztal. Érdekes volt ez a fjerdai kaland, és sok minden kiderült a világról, a grisákról és úgy az emberekről. Gondolok itt például arra, hogy néha az a leggonoszabb, akiről jóságot feltételeznél, és hogy a legsötétebb helyeken is teremhez remény (lásd az utolsó fejezetek a vízzel). Nyina még mindig szimpatikus karakter, és a vége felé már kezdett érdekes lenni az ő történetszála is, de…

Gyerekek, én olyan lassan haladtam ezzel a könyvvel. Minden, ami Ravkában történt izgalmas volt, erre bumm, jött egy Nyina fejezet, nekem pedig elment a kedvem az olvasástól. Engem Nyikolaj és Zója érdekelt, no meg Iszak, és nem igazán mozgatott meg, hogy mit csinál Nyina Fjerdában. Különösen így, hogy a regény végére értem és látom, Nyina sztorija egy különálló kisregény a regényen belül, nincs sok összefüggés, ráhatás. Nem is értem miért nem jelent meg külön, mert ha ezt egy külön sztoriként olvasom, akkor tetszett volna, de így, hogy Nyina miatt tovább kellett várnom Nyikolajékra, inkább csak morcos voltam a lányra…

Ravka viszont, hát gyerekek, én ezért szeretem Bardugót. Mindig tudja emelni a tétet, a szereplői pedig olyan csavaros észjárással bírnak, amit nem bírok nem imádni. Nyikolajt eddig is kedveltem, de most egyenesen beleszerettem. Ő tényleg az a vezető, amit bármely ország megérdemelne, és csak csodálni tudtam a bátorságát és az eszét. A humoráról nem is beszélve, nem egyszer nevettem fel hangosan.

Az Árnyék és csontban nem igazán kedveltem Zóját, tartottam tőle mennyire lesz itt érdekes, de nagyon működött a karakter. Imádtam őt Nyikolajjal együtt, a kémia ezerrel pattogott közöttük. Iszonyú nehéz lehet mindig előre rakni a felelősséget, és tudni, hogy ott van előtted az, akibe beleszerettél, aki jó lenne hozzád, de nem lehet a tiéd, mert az ország érdekei mást kívánnak. Remélem azért a folytatásban lesz erre valamilyen megoldás, mert nekik együtt kell lenniük és pont. (Azért azt elmondom, hogy nem a romantika volt a középpontban, csak ez engem nagyon megfogott)

Amit a legjobban szerettem, hogy mindkét karakternél átadták a tetteik lelki motivációit. Ebben sokat segített a visszaemlékezés a gyerekkorra, a szörnyűségekre amik velük történtek. Mert igen, Nyikolaj bár cári családban nőtt fel, látta az emberek szenvedéseit és fájdalmát amikor a faluba járt a barátjához. Azok után pedig amin Zója átment kicsiként, teljesen érthető, hogy számára a hatalom és az erő jelentette a kiutat. Az, ahogy a múltbéli szálaikkal megmagyarázták a mostani tetteiket, nagyon erős és jó gondolat volt. Zójánál pedig a tréningezős jeleneteket is imádtam, kíváncsi vagyok hogy viszik tovább ezt a szálat a folytatásra.

Azért egy spoileres bekezdésben írnom kell a lezárásról is. Spoileresen folytatom. Egyrészt maga az ötlet félelmetesen jó, nem is hittem, hogy ez lesz belőle. Másként engem kicsit zavar is. Igen, Éjúr egy hatalmas karakter, megértem miért keltették életre, és ez is, hogy szektát építenek köré a hívek dettó egy erős ötlet. Másrészt ha egy karakter meghalt, akkor nem szeretem, ha visszahozzák, nekem ez leginkább a „nincs jobb ötletem más erős karakterre” és a „ki akarom szolgálni a rajongókat” mezsgyéjén mozog. Persze, kivitelezésben lehet erős a folytatásban a dolog, plusz ez egy olyan WTF lezárás, amit nem felejtesz el, de úgy érzem akkora bajba kerültek így is a főhőseink a rész végén, hogy erre már nem volt szükség, hogy emeljék a tétet. A spoileres rész véget ért.

Értékelés: 7/10

Bár még mindig nagyon szeretem a grisák világát, ez a könyv annyira nem ragadott magával. Nyina fejezeteit sokszor untam, és idegesített, hogy nekem ezt kell olvasni, mert Nyikolaj és Zója kalandjai érdekeltek jobban. Illetve, zavart a függővégben lévő történés is, de ezeket leszámítva szerettem a könyvet, és időnként azért Nyina fejezeteiben is akadtak jó dolgok. A lezárása után viszont azt kell mondjam, én is veletek együtt kaparom a falat a folytatásért.

Hogy tetszik a borító? Szerintem elképesztően gyönyörű, csak ránézek és elakad a lélegzetem. Élőben még szebb, mint a képeken.

Kinek ajánlom elolvasásra? Grisa rajongóknak mindenképpen, de érdemes sorrendben haladni: Árnyék és csont trilógia, Hat varjú duológia és csak utána A sebhelyes cár, mert nagyon erősen utalgatnak az előzményekre. (Alinát például vagy nyolcvanszor megemlítik)

* Kíváncsi lettél? Szerezd be a könyvet a kiadótól! *

A sebhelyes cár blogturné