Könyvkritika: Alice Broadway – Scar (Ink-trilógia 3.)

Ha bárki megkérdezné tőlem, hogy mi a legerősebb motiváció arra, hogy elolvassa az Ink trilógiát, két választ adnék. Egyrészt gyönyörűek a borítói, minden részé meseszép, de amit a képeken látsz, az meg sem közelíti azt a szépséget, mint amikor a kezedbe veszed a könyvet és csillog rajta a fény. Káprázatos. Még úgy is jó a polcon tartani, hogy tudom, soha többet nem akarok egy sort sem olvasni Alice Broadwaytől.

A trilógia másik nagy erőssége a külsején kívül Leora karakterének a változása, és az üzenet, amit a lánnyal együtt át akar adni az író. A harmadik kötet úgy kezdődik, hogy Leora visszatér Saintstone városába, hiszen abban a hitben van, hogy a polgármester halott. De ő csodával határos módon túlélte a támadást, és most mindenki azt hiszi, hogy ő egy hős, egy kiválasztott, és a teljes város behódolt neki, Leora pedig fogságba kerül.

A sztori röviden ennyi. Érdekes volt látni azt, hogy hősnőnk már sokkal erősebben tér vissza a városba, mentálisan jobban felkészült, sokat tapasztalt, hiszen látta és ismeri mindkét oldal félelmeit, vágyait. De lám, még ő is bedől a polgármesternek, mint ahogy mindenki. Jól megmutatja a kötet, hogy mire képes a hit, mennyi mindent be tudunk nyelni, ha egy olyan vezető szájában hangzik, akit felemeltünk egy bizonyos polcra. Mindez igaz a mi valóságunkra is, gondoljunk csak a politikára.

A legtöbb hasonló sorozatnál általában az a főhős sorsa, hogy megmentse a világát, és eközben rátaláljon az igaz szerelemre. Az író viszont csavart egyet az ismert klisén. Leórának bár tetszik egy fiú, de nem történik semmi, és bár próbálja megmenteni a világot, de az ő jelentősége az, hogy tükröt tartson a társadalom felé, és egy eszköz legyen, ami beindíthatja a változást a fejekben, nem pedig az, aki végrehajtja azokat. Erre a legékesebb példa a trilógia legjobb jelenete, amiben élve meg akarja őt nyúzni a polgármester. Nem menti meg saját magát, de mégis beindul miatta a változás. És igazából mindez a típusú főhős ábrázolás egy ilyen sorozatban elég merész lépés volt az írótól, ezt el kell ismerni.

Érdekes volt az is, hogy vált egyre jelentősebbé Mel karaktere. Nála leginkább azt szerettem, ahogy szép lassan kinyílt a szeme, és belátta, hogy minden mesének és történetnek két oldala van. Az a jelenet Fatherstoneban mindent vitt, amikor a gyerekeknek mesélt a tűz körül. Szerettem azt is, ahogy Broadway megmutatta a hatalmi játszmákat, a vezetők emberi gyarlóságát… Amikor pedig jött a történetszál a könyvekkel, ott olyan jó leírásokat használt az író, annyira lehetett rezonálni azzal, hogy mit éreznek ezek az emberek a gondolattól, hogy végleg elveszíthetik a szeretteiket.

Persze adott a kérdés, hogy tetszett-e nekem ez a kötet. Nem igazán. Három csillagos sztori volt, tele logikai bakikkal, a világát továbbra sem értem, fel nem fogom, hogy ők most egy országban élnek, van-e a két városon túl más is, hogyan zajlik a kereskedelem, van-e itt természetfeletti és ha igen, és még sorolhatnám. Olyan suta ez a sorozat, ráadásul sokszor érződik unalmasnak és tét nélkülinek. Konkrétan Leora életben tartásának semmi értelme nem volt, és még sorolhatnám… A legnagyobb bajom mégis a lezárással volt, ami tulajdonképpen nem volt, simán megágyazott egy negyedik kötetnek, mert nyitva hagyott egy csomó szálat, a többit meg elkapkodta, gondolok itt például Verity karakterére. Nem éreztem azt, hogy itt lenne egy jó finálé, inkább mintha az író kapkodott volna, hogy szabaduljon végre Leorától.

Azt kell mondjam, a második rész után nem vártam jobbat, minőségben kábé ugyanott volt. A stílus továbbra is erős, olvasható a könyv, bizonyos pontjain szerethető is, de a hibái túlságosan hangosan üvöltenek. Mindenesetre jelen pillanatban kijelenthetem: örülök, hogy Leora történetének a végére értem.