Kae Westa az az író, akinek anélkül is olvasni akarom a könyveit, hogy tudnám miről szólnak, mert Kae Westa történeteinek lelke van, ráadásul izgalmasak, egyediek a karakterei pedig imádnivalóak, ráadásul a szöveg is szinte szépirodalmi minőségű, és mégis teljesen olvasható.

Az új kötete, a Főrmasall kisasszony az eddigi kedvencem a könyvei közül, minderről hamarosan értékelésben is mesélek, addig is íme 10 kedvcsináló idézet, hogy megjöjjön a kedvetek az olvasáshoz!

* Elolvasnád? Ide kattintva megrendelhető a regény! *

#1

„Nem hitte, hogy a kiválasztott tudomást vesz a kínjairól, ám a lovag szótlanul hátranyújtotta a kezét. Tenyerén fehér keszkenő pihent; drága, már-már női holmi, olyan anyagból, amihez hasonlót a lány még a legpuccosabb piaci árusoknál sem látott. A gesztus oly meglepő volt, hogy elfogadta, még mielőtt belegondolhatott volna: megtörölte az ajkát, aztán csak tartogatta a markában a kendőt, azon tűnődve, vissza kellene-e adnia így, szennyesen.
– Tartsd csak meg!
– Olvasol a gondolataimban? – lepődött meg vagy talán háborodott fel, válaszul pedig olyasféle hangot hallott, ami már-már nevetésnek tűnt.
– Kettőnk közül nem én vagyok híjával a jó modornak, Rosenique St. Aidee.”

#2

„– Hogyan is feltételezhettem mocskos szándékot Nessuna úrnő tiszta életű, szent lovagjáról?
Kihívás égett a tekintetében, de magában nem győzte átkozni a férfit, amiért ilyen könnyedén átengedi neki ezt a méltatlan kis diadalt. A fene vinné el, hogy ilyen könnyű megsebezni; egyszerre kelt benne szúró lelkiismeret-furdalást és valami merőben mást, amit sosem fog hangosan beismerni, sem neki, sem önmagának…
– Mindenesetre tudni fogod, hol keress, ha a saját társaságod elviselhetetlennek bizonyulna. – A rideg, szertartásos válasz világosan értésére adta, mennyire megsértette Rollace-t. – Majd igyekszem meglepődni, amennyiben így alakul.”

#3

„A lány halálsápadt lett, de tisztában volt vele, hogy nem hibáztathat mást, csak önmagát.
– Nem esik nehezedre övön alulra támadni, igaz? – kérdezte, amikor végre megtalálta a hangját.
– Megtisztelő az övem alatti részek iránti érdeklődésed, de továbbra is félreértelmezed a szándékaimat. – Rollace könnyed meghajlásában talán gúny rejlett, talán az udvarias ember önkéntelen, enyhe fölénye. – Jó éjt, Rosenique St. Aidee! Pihend ki magad, ha tudod; nem lenne bölcs dolog Turgas arcába ásítanod, amikor majd hívat.”

#4

„Rosenique ismerte a vereség érzetét. Megtapasztalta, amikor heteken át hívta hiába sírva az anyját, amikor a régi ájtatosház leégett, az újak ajtói helyett pedig Kétmázsásé nyílt meg előtte, aztán napról napra, miközben a társadalom legaljára csúszva próbálta egyben tartani az életét. Olyan sokszor bucskázott le a gödör aljára, hogy már nem is számolta; naponta feladhatta volna, amikor megverték vagy kirabolták, és csak azért nem tettek rajta erőszakot, mert testalkata alapján suhancnak hitték. Talán fel is adja, ha nincs az a legutolsó ösztön, ami ilyenkor a gyomrába költözött, és ökölbe feszítette az ujjait: az eltökéltség, hogy ezt is kibírja, vagy ha mégsem, hát emelt fővel pusztul bele.
Sosem pusztult bele.”

#5

„Rollace érintése riasztotta elő elbámulásából. A bizsergetően meleg ujjak épp csak súrolták a karját, mégis hátrapattant előlük. Azon sem csodálkozott volna, ha a szíve – egyszerre legalább háromféle okból – a torkán keresztül a lába elé ugrik. A virágokról mindenesetre gyorsan elszakította a tekintetét; megpördült, és úgy szisszent a férfira, akár a sikátor mocskából felágaskodó porkígyó.
– Többé eszedbe se jusson így hozzám érni, ha jót akarsz magadnak!
A lovag szemébe visszatért az ismerős fagyosság.
– Jobb, ha tudod: ez Trana küldetése. A mi feladatunk nem több, mint hogy a keze alá dolgozzunk. Bármi történjen is, ő hozza meg a döntéseket, és a következményeket is ő viseli. Onapreji ősrégi, kemény világ, ahol egészen más szabályok uralkodnak, mint Andavirában vagy akár Vaiovirában. Turgas sem azt várja, hogy rögtön az első utadon hőstetteket vigyél véghez…
– Micsoda szerencse, hogy ott leszel, és emlékeztetsz rá, amikor nem úgy viselkedem, mint ahogyan elvárod tőlem!
– Tisztában vagyok vele, hogy meg akarsz tőlem szabadulni – nézett szembe vele Rollace. – Rendkívül egyszerű a módja. Tanulj gyorsan, fejlődj töretlenül, és onnantól a köszönésemet sem kell majd fogadnod, ha nem akarod.”

#6

„– Elnézést a zavarásért. Eadie, elrabolhatom a felettesedet?
A szörnynő tábornokhoz méltatlanul kuncogott, a haját csavargatta, és kacéran zárta össze szárnyát a teste előtt, épp csak kikukucskálva a két bőrhártya között.
– Ennyit az ígéretedről, hogy legközelebb engem viszel fel a hajódra, vén zsivány? Pedig a szavadat adtad, hogy többé nem töröd össze a szívemet.
Rosenique mindent értett. Leeresztette a gyakorlófegyvert, de küzdőállásban maradt, és a tőle telhető legszigorúbban mérte végig a szembenállót. A kávészín bőr, a lendületes mosoly, a döbbenetesen jóképű arc és a homlokba göndörödő, meglepően szőke hajfürtök egész más benyomást keltettek benne, mint amire eredendően számított. Mégis azonnal tudta, kihez van szerencséje.
– Tengerész Jastrab – biccentett hűvösen.
– Hát, figyelmeztettek, hogy dühös vagy.”

#7

„Nem is elsősorban a hajszíne vonta Jastrabra az ember tekintetét, ahogyan nem is az alakja vagy megnyerő arca. Vonzerejének legnagyobb része a fesztelenségéből eredt: nyugodt, rátermett és végtelenül szabad embernek látszott, aki ritkán kerít nagy feneket a dolgoknak, és még annál is ritkábban ítélkezik; aki ügyel a világra és a körülötte lévőkre, de ha kell, egyenesen megáll egymagában.”

#8

„Minden isten azzá lesz, aminek hiszik, főmarsall.”

#9

„Az asztalka mögött, a falnál további, élükre állított képek várakoztak. Rosenique találomra, óvatosan nyúlt közéjük, majd kezdett egyre gyorsabban válogatni közöttük.
Itt is, ott is megtalálta önmagát. Sosem az arcát, mindig csak a színeit. Rózsaszőlő tőkéit egy domb oldalában, gyakran viselt inge bordóját egy kertre való virág szirmain. Előkerült az agancsárbestia is: aranybundája élénkebb a kelleténél, gyanúsan és ismerősen sárga…
Rollace abban a pillanatban toppant vissza a lány mellé a semmiből, amikor az felgyűrte karján az acélszín kelmét, és felváltva bámult hol a képre, hol a bőrét elcsúfító pikkelyekre. Rosenique nem is elhátrált: elugrott, és a legszívesebben nyakon vágta volna – mert megijesztette, mert rajtakapta, és főként mert biztosra vette, hogy fellángoló arcának pírját a következő képén fogja viszontlátni.”

#10

„Ugye tudod, hogy az égvilágon semmi kifogásom az ellen, ha két ember lefekszik egymással? Én magam sem tettem olyasféle fogadalmat, amit feltételezel, és másoktól sem várok önmegtartóztatást. Az egyetlen dolog, amit elvárok, a kölcsönös tisztelet. Neked is ezért mondanék nemet, hiába szeretlek. Visszautasítom, hogy bárki használati tárgyként kezeljen, még akkor is, ha rólad van szó, és nagyon remélem, hogy ebben nem találsz kifogásolnivalót.”

* Elolvasnád? Ide kattintva megrendelhető a regény! *