Be kell valljam, kissé gondban voltam ezzel a könyvvel, miközben olvastam. Az Ádáz egy sötét románc történt akar lenni, de elég nehéz úgy drukkolni egy párosnak, hogy jöjjenek össze, amikor a srác iszonyú seggfejként viselkedik a lánnyal a könyv több, mint felében…

Oké, a többi Rázós Könyvhöz képest abból a szempontból Vicious „normálisabb”, hogy nem rabolja el a nőt, nem sétáltatja őt kutyapórázon és kábé pucéran és az ujját se vágja le. Viszont olyan szintű lelki terrort és nyomást helyez a hősnőre éveken át, és olyan szinten szól bele az életébe és akadályozza a boldogulását, amit egyszerűen rossz volt olvasni.

Oké, most felmerülhet bennetek a kérdés: Vicious miért is tette mindezt? Miért vált ekkora idegbeteggé? A regény legnagyobb erénye az volt, hogy minderre választ adott. Gyönyörűen kirajzolódott a történetben, hogy mit tud tenni valakivel, ha annyi szörnyűségen megy át gyerekkorában és hiányzik az életéből a szeretet. Ahogy lassan elkezdtek csordogálni az infók Vicious múltjáról, úgy láttam át én is egyre jobban az okokat, úgy esett le például annak is a jelentősége, hogy miért olyan borzalmas a srác számára, hogy Emília hasonlít a mostohaanyjára.

Csak tudjátok, a gondom az volt, hogy nem sokkal a könyv közepe után kezdtek kiderülni az infók, és onnantól kezdett el Vicious változni a jobb irányba. És nem mondom, hogy ne tetszett volna a könyv második fele, de mire odáig eljutottunk, Vicious rengeteg szörnyűséget követett el Emília ellen, ráadásul a srác változása is hirtelennek érződött. Túl mélyről akartunk túl hirtelen feljutni a könyves álompasi kategóriáig, és ez volt az a pont, ahol tudtam, bár élvezem a könyv olvasását, de nem lesz kedvenc.

Emília viszont egy végletekig imádnivaló hősnő volt. A szupergazdag Viciousszal ellentétben Emília egész életében szegény volt, most is két állásban dolgozna, hogy eltartsa a beteg húgát. Emília tényleg olyan, mint egy földreszállt angyal, annyira kedvelhető, pláne mert nem egy nebántsvirág, rendkívül okos, időnként tök humoros és annyira szerettem az erkölcsi tartását is. A művészet iránti elkötelezettségét is imádtam, ahogy a cseresznyevirág megjelenését, és a hasonlatokat is.

Szóval igazából Emília szerethetőségi faktora volt az oka annak, hogy elég sokáig tartott, mire valamelyest drukkolni tudtam Viciousnak. A párosban viszont sok mindent szerettem, a Black & Pink levelezés például mindent vitt, jók voltak a szócsatáik, izzott köztük a levegő, annyira vibrált köztük a feszültség. Ezt például Shen nagyon jól átadta, ahogy erősen megjelent a szerelem és gyűlölet közti kábé láthatatlan különbség is.

A sorozat alapjait is ügyesen rakta le az írónő, baromi érdekesek például Vicious barátai a „szívtipró klubból”, kíváncsi vagyok az ő történeteikre is, így biztosan tovább fogom olvasni a sorozatot, csak azért reménykedem benne, hogy Deannek és a többieknek jobb gyerekkor jutott, kevesebb feldolgozandó sebbel. Mert azért Vicious esetében jópárszor éreztem azt, hogy megszakad a szívem a sok szörnyűségért, ami vele történt. Hátha a többiek kevésbé ádázak…

Értékelés: 8/10

Nehéz ezt a könyvet csillagokban értékelni. Nehéz, mert ha egy romantikus regénynél több, mint a feléig nem tudsz igazán drukkolni a párosnak, akkor azért van egy olyan fura feeling olvasás közben, amikor azt üvöltöd belül, hogy „menekülj te lány„. Bennem legalábbis ez volt.

L.J. Shen előtt viszont emelem a kalapom, mert Vicious személyiségábrázolása még így is ütős lett, és igazából minden tette érthető és védhető volt, mégha nem is tudtam neki mindent megbocsátani. Szóval, elismerem a regény előnyeit, de nem avattam kedvencet.

Hogy tetszik a borító? Amíg nem olvastam a könyvet, addig egyenesen imádtam. Szuper a modell, a pozíció, a színek. Olvasás után viszont nagyon hiányolom Vicious sebhelyeit.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha szereted a kicsit felkavaróbb, elgondolkodtatótt sötét románc könyveket, és nem bánod, ha egy nagyon rossz fiúról olvashatsz, csapj le a Viciousra!

* Kíváncsi lettél? Csapj le rá kedvezményesen! *