Folytatódik a karantén interjú sorozat a blogon, a második kiadásban Eszes Ritával, a Rókatündér és az Illangók sorozat írónőjével beszélgettem. Íme a szuper válaszok! 🙂

Köszönöm, hogy elvállaltad a beszélgetést! Lassan két hónapja, hogy beütött a karantén és a koronavírus járvány. Te hogy éled meg ezeket a napokat? Miben változott meg legjobban az életed?

Ez egy nagyon furcsa helyzet, azt szoktam mondani, hogy nekem nem sokban változott az életem, mert eddig is itthonról dolgoztam. De közben mégis nagy változás, hogy most sosem csendes a ház, mindenki más is itthon van.

Igaz, csak egyetlen gyermekem van, de ő elképesztő aktív, így napközben egyszerre óvónénivé és óvodai játszópajtássá változok. Reggeltől ebédig a férjem dolgozik és én „ovizok”, ebéd utántól vacsoráig pedig fordítva. Tudom, hogy mi nagyon szerencsések vagyunk, mert mindkettőnknek van már rutinja az itthoni munkában és a kisfiunk is ovis, nem pedig iskolás.

Íróként nem feltétlenül egyszerű ezekben az időkben alkotni, sokakat elhagyott az ihlet. Te hogy éled meg íróként a karantént?

Bevallom, most éppen én sem írok. A karantén első hetében még elvégeztem az utolsó simításokat az aktuális kéziratomon, aztán leadtam, ez nagy megkönnyebbülés volt, nem hagytam semmit félbe. Az volt a tervem egyébként, hogy rögtön utána belekezdek a következőbe, de az az igazság, hogy estére már nem igazán érzem magamban a kreatív energiákat száguldozni. Most épp egy fantasy trilógia zárókötetének a struktúráját kéne kitalálnom, de őszintén mondom, mindenki jobban jár, ha ennek nem ugrok neki azonnal. Hacsak nem önmaga paródiájának szánom.

Igen, vannak olyan időszakok, amikor jobb pihenni. Tavaly jelent meg a harmadik regényed, és úgy hallottam, most egy Japános YA regényen dolgoztál. Mesélsz nekünk picit róla?

Igen, az olvasók szerették volna, ha még mutatok mást is Japánból, úgyhogy olyan témát kerestem, amit a Rókatündérben nem mondtam el. Ez most nem fantasy, egy ainu (japán őslakos) fiú és egy brazil lány romantikus története, kettejük váltott szemszögében.

A sztori Hokkaidón, a legészakibb japán szigeten játszódik, úgyhogy az oszakai hőséggel szemben itt most sok hóesés lesz. A történet számomra legkedvesebb érdekességét az adja egyébként, hogy minden fejezet elején van egy múltbéli szál is, amiből megismerhető a japán őslakosok és a brazil rabszolgák sorsa, a végére pedig kiderül, hogy ennek a két nagyon távoli és különböző főszereplőnek talán sokkal több köze van egymáshoz, mint azt bárki gondolta volna. Sajnos a megjelenésről nem tudok egyelőre semmit ígérni, mert még nem kaptam visszajelzést a kiadótól.

Nagyon érdekesnek tűnik a könyv, kíváncsian várom! A facebookon nagy örömmel láttuk, hogy lett egy új kutyusod. Gondolom most pláne megszépíti a napokat!

Ó, igen, hát ő egy április végén talált kutyus. Anyukám kutyáját vittük sétálni, és már az út elején csatlakozott hozzánk Deni (a denevérkutya, a fülei miatt). Kicsi mérete ellenére lenyomott velünk hét kilométert, hát mit tehettünk, hazahoztuk. Kerestük a gazdáját utána plakátokon és interneten is, de senki nem jelentkezett érte és semmilyen azonosítása nem volt.

Fekete keverék, az a típus, akit a menhelyen sem nagyon választanak ki, pedig szerintem gyönyörű. Ebben a bizonytalan időszakban amúgy sem sokan vállalnak új háziállatot és vele plusz anyagi kötelezettséget, sőt, olyan esetekről is hallottam, hogy vannak, akik tévesen azt hiszik, hogy az állatok is terjesztik az ember számára veszélyes koronavírust, ezért inkább megszabadulnak tőlük.

Szóval Deni, akármi volt is a korábbi sorsa, nagyon ügyesen kiszúrta magának a megfelelő balekokat (minket), és úgy döntött, beköltözik hozzánk. Nyilván már első éjjel a kanapén aludt. Velem együtt persze, mert sajnáltam, hogy sírva fakadt, amiért az ágyunkba nem engedtük be. Borzasztó cuki kiskutya egyébként, tele van hálával, hogy nálunk lehet, és ami a legaranyosabb benne, hogy még a lakásban szabadon tartott nyuszinkkal is próbál barátkozni. Hát igen, annak idején nyulat sem akartunk, de az is úgy döntött, hogy összecsomagol és a továbbiakban nálunk fog lakni.

Ilyenek az állatok 🙂 Az időbeosztás talán most még hangsúlyosabb, mint a karantén előtt volt. Hogyan tudsz zsonglőrködni a sajátoddal?

Felvettem egy nyugis tempót, és ami nem fér bele, az nem fér bele. Szerintem az ember most nem lehet maximalista, van, amit el kell engedni és emiatt nem szabad kiborulni. Nálunk most a gyerek itthon tölti azt a hét-nyolc órát, amit korábban nem, egyértelmű, hogy ez idő alatt szórakoztatni kell, mert ahhoz még nem elég nagy, hogy huzamosabban elfoglalja magát egyedül, azt meg mi nem szeretnénk, hogy mondjuk tévézzen napközben.

Plusz találtunk egy kutyát, nyilván mindenféle extra állatorvosi vizit is becsúszott vele, az orvosnál időponttal együtt is várni kell, szóval szerintem jó, ha az ember nem ragaszkodik minden áron ahhoz, amit előre eltervezett. Sok dolog borul, az időtávok, az anyagiak, minden bizonytalanabb. De ezen az sem változtat, ha előre idegeskedünk vagy ha lehetetlen elvárásokat támasztunk magunk elé.

A karantén sok mindent elvett tőlünk. Mi hiányzik a legjobban a békeidőből? És ha adott valamit számodra a karantén, akkor mi volt az?

Ami legjobban hiányzik, az a családdal és a barátokkal való személyes kapcsolattartás. Bár mókásak a mindenféle kreatív megoldások, a közös főzés a képernyő előtt és társai. És persze az ember hajlamos azt mondani, hogy milyen fura ez az állandó együttlét a szűk családdal, azért az mégiscsak marha jó dolog, ha azokkal van összezárva, akikre korábban is azt mondta, mondjuk egy kvíz során, hogy őket vinné magával egy lakatlan szigetre. Ráadásul egészségesek vagyunk. Szóval valójában én nagyon is elégedett vagyok a helyzetemmel.

Most, ebben az időszakban mi az, ami a legjobban kikapcsol? Olvasás? Írás? Valamilyen sorozat?

Az olvasás. És érdekes, hogy míg korábban nagyon szerettem a Netflix sorozatokat, most inkább csak filmekbe kezdek bele, azt is csak ritkán. Nem tudom, miért, talán, mert ennyire nem tervezek előre.

Mi volt az utolsó dal, amit meghallgattál, az utolsó film és sorozat, amit láttál és az utolsó könyv, amit olvastál?

Az utolsó dal, amit meghallgattam, a First Aid Kittől a Wolf volt. Az utolsó film a Hannibal (nem először láttam, de olyan régen, hogy nem emlékeztem belőle semmire), az utolsó sorozat az Outer Banks. Az utolsó könyv, amit olvastam, az a Csukás István összegyűjtött versei című kötet volt.

Amint véget ér a karantén mi lesz az első dolog, amit megteszel?

Szerintem elmegyek a kedvenc tatai kávézómba, a Puritánba, és iszok egy óriási vaníliás lattét. Vagy kettőt. Aztán találkozom a sógornőmékkel és a két unokatesót jól ráeresztjük a nagyszülőkre. És csak kuncogva nézzük őket.

* Kíváncsi lettél az írónő könyveire? Szerezd be őket a linkre kattintva! *