A Szólíts a neveden! után szerintem nagyon sokan vártuk már ezt a könyvet, engem pedig leginkább az érdekelt, hogy Élio és Oliver összejön-e végre, vagy tényleg „csak” egy mindent elbódító nyári románc volt az övék. André Aciman, a könyv írója pedig nehéz helyzetben lehetett, mert a film után aztán pláne mindenki várta a folytatást… És ilyenkor bizony nagyon nehéz megfelelni az elvárásoknak, pláne mert úgy éreztem olvasóként, hogy Acimant más foglalkoztatta, mint minket, rajongókat.

* Kíváncsi lettél? Szerezd be kedvezményesen a kiadótól! Katt *

* Figyelem! Az értékelés apróbb spoilereket tartalmaz a könyvből! *

A könyv első felében konkrétan értetelenül pislogtam, hogy mi van. Ugyanis kicsivel több, mint a történet fele Elio apjáról, Samuelről szólt, aki éppen Rómába érkezett, hogy találkozzon a fiával, ehelyett megismerkedett egy fiatal nővel, Mirandával, akivel kapcsolatba bonyolódtak. És ez a kisregény hosszússágú sztori önmagában nagyon jó volt, de végig ott dobogott bennem, hogy oké, de hol vannak már a srácok? És szerintem ez volt az a faktor, amiért Samuel történetét nem tudtam annyira élvezni, hiszen én úgy készültem az olvasásra, hogy a srácokról olvashatok majd – akik mostanra férfiak lettek.

Pedig ha csak önmagában nézem, Samuel és Miranda „szerelem első látásra” románca érdekesre sikeredett, jól átadta az író, hogy mennyire bonyolult tud lenni egy fiatal nő – idősebb férfi kapcsolat, milyen különbségek lehetnek a két ember között a kor miatt, de ezzel együtt is milyen jól tud működni egy ilyen párkapcsolat.

Az első pillanattól kezdve tudtam drukkolni nekik, hogy összejöjjenek, még ha voltak azért hajmeresztő jelenetek is, Miranda titkánál például padlót fogtam, és nem jó értelemben. Samuelék szála viszont alapvetően jó volt, és külön élveztem bejárni velük a várost, a szemükön át megismerni az új helyeket, és annyira át lehetett élni Samuel szokását, hogy a múltja egy részét akarja újraélni a sétái során.

Amikor végre eljött az első Élió fejezet, hát mit mondjak, nem örültem, hogy még itt sem találkozom Oliverrel. Konkrétan kaptunk egy újabb kisregény hosszússágú szöveget, amiben Élió megismerkedik egy kábé hatvan éves pasival, akivel összejönnek. Michel konkrétan képtelen elhinni, hogy Élió őt akarja, amit mondjuk meg is tudok érteni, mert míg Samueléknél működött a kémia, Élio és Michel között még gyenge szikrák sem pattogtak, konkrétan csak lestem, hogy most ők tényleg összejöttek, és hogy? Tudjátok, van az, amikor az író nagyon össze akar hozni két karaktert, és megteszi, de bármit is csinál, érezhető, hogy ez az ő döntése, és nem a szereplőié. Ez kicsit talán skizónak hangzik, de a kémia hiánya számomra megmutatta, Aciman egy előre meghozott döntést erőszakolt végig azon a történetszálon. Kár volt érte.

Persze olyan feleslegesnek se mondnám az Élio – Michel szálat, mert alapvetően Michel karaktere érdekes volt, a vidéki kúriás jeleneteket nagyon szerettem. Kaptunk Michel kapcsán egy kisebb rejtély szálat, ezt nagyon ügyesen kezelte szerintem az író, jót is tett a sztorinak, hogy behoztak ilyen komolyabb dilemmákat. Azt is szerettem ám, ahogy a művészetről, zenéről beszélgettek, olyan jó volt ezeket látni, átélni általuk. Így utólag azért talán valahol értem mi volt itt Aciman célja: megmutatni, hogy egy sokadik szerelem talán már nem olyan lángoló, mint az első volt, de lehet még jó. Kár, hogy előtte meg pont arról olvashattam, hogy tombol a kémia Samueléknél, utóbbinak meg Miranda nem az első szerelme…

Gyerekek, én már minden reményt feladtam, amikor végre-valahára megérkezett Oliver fejezete, kábé a regény utolsó hatvan oldalára. Onnantól pedig olyan gyorsan történtek a dolgok, hogy felfogni sem tudtam, olyan kulcsjeleneteket nem írt meg az író, amik kiáltottak volna azért, hogy lássuk őket, és emiatt bár a könyv vége valamilyen szinten jó, de az odáig vezető út teljesen hiányzott, így egyszerűen nem tudtam olyan vidáman letenni a regényt, mint ahogy arra számítottam. Emiatt egy kicsit csalódtam a történetben.

Értékelés: 6/10

Jók voltak a karakterek, érdekes volt ilyen stílusban olvasni, ennyi művészettel, dilemmával, belső problémákkal találkozni. Azt hiszem a fő gond itt az volt, hogy én a Szólíts a neveden folytatására készültem, Elióra és Olivierre vágytam, és mire megkaptam őket, addigra már olyan kevés oldal volt hátra, hogy egyértelművé vált, ennek már nem lehet túl jó vége. Így hát, egyszerre vagyok szomorú a könyv miatt, miközben utólag belátom, olvastam egy csomó jó dolgot benne, ráadásul ha a teljes képet nézzük, Samuel és Miranda ellopta a showt.

Hogy tetszik a borító? Az egyszerűségében nagyszerű, ráadásul passzol az első rész borítójához is. Nekem bejön.

Kinek ajánlom elolvasára? Ha tetszett az első rész szellemisége, vagy az író előző könyve, a Nyolc fehér éjszaka, ennek is adj esélyt. De készülj fel előre, ha Élio & Oliver fanként érkezel, picit csalódni fogsz.

* Kíváncsi lettél? Szerezd be kedvezményesen a kiadótól! Katt *