Egy LMBT regény, amiben egy heroinfüggő srác a főszereplő? Naná, hogy érdekelt ez a kötet, ráadásul a borító is kellően figyelemfelkeltőre sikeredett. Nyáron el is olvastam a könyvet, aminek akadtak jó pontjai, de azért sajnos nem vagyok teljesen elégedett – ezért is vártam ennyit az értékelés megírásával.

Sam Wilberry egy baromi jó témához nyúlt: az egyik főhőse, Alex ugyanis heroinfüggő, méghozzá egyre keményebben tolja: az apja halála után szokott rá, és naná, hogy anyjával se jó a kapcsolata. Aztán megismeri Ábelt, a művész-festő srácot, és lassan alakulni kezd köztük valami, kérdés a heroin a szerelmük útjába állhat-e.

Ha a drog a cipő orra, én a sarka vagyok. Hiába haladunk egyszerre, ő mindig előttem lesz. Leköröz.

Szeretem azt, amikor egy író szívből-lélekből ír, itt látni lehetett, hogy Wilberry számára mennyire fontos a téma és mekkora tisztelettel nyúlt az alapanyaghoz. Nem lehetett egyszerű egy heroinfüggő szemszögéből írni, a kötet nem egy pontján megborzongtam, mert annyira erősen átjöttek Alex érzelmei. A kilátástalanság, a félelem, önmagunk gyűlölete… Sokan azt mondják egy függőség legyőzésének az első lépése az, hogy felismerjük, baj van, de amikor egy függőség brutálisan erős, nehéz nemet mondani – mindez pedig szépen átjött a kötetben.

Nem tudnám szavakba foglalni, miket élek át. Az egyik percben könnyebb, a másikban pedig pokoli nehéz. Ez a két véglet van, nincs köztes tér, arany középút. Vagy nagyon fáj ( elviselhetetlen brutalitással ), vagy pedig túlélhető.

Külön kiemelném Wilberry stílusát is: baromi olvasmányosnak éreztem, és akarva-akaratlanul is sokszor ejt el bizonyor horgokat a történetben, amivel akkor is fenntartja az érdeklődést, ha netán leül a sztori. Időnként nagyon szép írói képeket is kaptunk, de nálam tényleg a stílus vitt mindent, mert tudjátok, van az, amikor az íróban van valami, amit nem lehet tanulni, amivel születni kell, és ezt a képességet fejleszteni. Mert Wilberryben ott van az X, úgy ír, hogy az ember olvasni akarja, de sajnos a minőség nem mindig megfelelő.

– Ha nem élsz nyitotta szemmel, az élet elszalad melletted, és erre már csak akkor jössz rá, amikor késő.

Érzésem szerint ez a könyv is jó példa arra, hogy miért olvasok nehéz szívvel magánkiadásos műveket. Mert a Rush üvölt egy keménykezű szerkesztőért. Akadtak alapvető hibák, például ha három komolyabb férfi szereplőd van, ne hívd őket Alexnek, Ábelnek és Ákosnak, mert négy betűs, A/Á-val kezdődő nevek – baromi egyszerű összekeverni őket. Olyan sincs, hogy két ember hónapokon át ugyanazon a 4/6-os villamoson utazzon, mert ezek a villamosok a belvárosban 2 percenként járnak. És sajnos még sok ilyen apróság volt.

Valójában kár ezen gondolkodni. A múlt megváltoztathatatlan. És pontosan ez a keserű tudat taszította az őrületbe.

A komolyabb gond számomra a párbeszédeken – avagy azok hiányán, és a két karakter közti kémia hiánya. De igazából ez a probléma egy és ugyanaz. Két nézőpontot kaptunk, mindkét szereplő elregélte a múltját – hosszan, fájdalmasan, néhol önismétlően, lett volna mit húzni. Sokszor még a közös randikon és sétálásokon is ez ment, szótlanul bandukoltak egymás mellett, miközben agyaltak a múlton. Pedig annyival erősebb lett volna az egész, ha Alex nem magában mondja el hogyan lett függő, és mit jelent ez neki, hanem Ábelnek mondja ki szóban. Ábelnél a problémái ecsetélésén dettó.

Ha azt mondom, hogy a szeretet hangját követem, mentség arra, amit tenni készülök?

Egyszerűen ez a két srác alig beszélgetett egymással, a történet több, mint feléig erotikus kapcsolat sem volt köztük. Egyszerűen nem jött nekem át, hogy miként alakult ki ez a nagy szerelem köztük, sőt, egyáltalán beszélhetünk-e szerelemről, mert nekem kissé úgy tűnt, Ábel magára erőszakolta Alex megmentésének a terhét, de valahogy hiányzott a mozgatórugó, a romantikus érzelmek, amitől valahogy megértettem volna mindent.

A valóság kegyetlen, az álmok nem az élet szereplői – így bele kell törődnöm, hogy van, amin nem tudok változtatni.

Sajnálom ezeket a kardinális hibákat, mert maga az alapanyag számomra zseniális. Ha az író nem 500, hanem 400 oldalban írta volna meg, és több lett volna a párbeszéd, ez egy nagyon feszes, szerethető, erős kötet lett volna. Wilberry tehetségét mutatja, hogy a Rush így sem volt pocsék olvasmány. Sőt! A második felétől egyre jobbnak éreztem, különösen amikor elkezdődött Ábel akciója, hogy megmentse Alex életét, mert ott már komolyabban átjött a feszültség, és hitelesnek éreztem Alex ellenállását és Ábel fájdalmát, még ha a romantikus alap kissé bicegett is. A könyv lezárása Alex tettével pedig egyenesen zseniális lett, bár kissé haragudtam a srácra. De ez így volt jó.

Értékelés: 6/10

Összességében annyit tudok elmondani, hogy a Rush egy szerethető LMBT regény, ami egy nagyon fontos témát mutat be, a heroinfüggőséget. Hitelesnek éreztem az ábrázolást, az Alex és anyja közötti kapcsolat is tetszett, sőt, még többre is kíváncsi lettem volna belőle. Kétségkívül vannak hibái a könyvnek, de Wilberry stílusának és a történetnek köszönhetően alapvetően jó volt olvasni, olyan guily pleasure érzetem támadt tőle. Azért bízom benne, hogy az író következő megjelenéséhez már sikerül egy profi szerkesztőt találni, mert hiszem, hogy sok a potenciál az íróban.

Hogy tetszik a borító? Nekem bejön, a modellek szimpatikusak, jó ez a póz, és nagyon tetszenek a festékes kellékek a sarokban.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha élsz-halsz az LMBT könyvekért, akkor erre is érdemes egy pillantást vetni!