Az Egy nap talán az egyik kedvenc Colleen Hoover kötetem, mert nagyon szerettem Sydney és Ridge románcát. Maga a kötet kerek egész volt, de Hoover úgy érezte, szeretne még írni a karakterekről, így született meg a folytatás, ami egy nappal az Egy nap talán lezárása után veszi fel a fonalat.

Hoover a Talán Most-ot anno a Wattpadra töltötte fel fejezetenként, tehát megírta és publikálta, a köszönetnyilvánításában pedig megerősíti, hogy a nyomtatott kötetbe egy az egyben kerültek be ezek a fejezetek, elismeri, hogy nem volt igazi szerkesztés. És igazából ez nagyon látszódik a minőségen, pont mint a Túl késő esetében is, ami ugyanilyen formátumban jelent meg. Más egy Wattpad sztori, amit hetente olvasol, ráadásul ingyen, és más egy regény, amit együltő helyedben is kivégezhetsz akár, és még fizettél is érte.

A fő problémám a kötettel az maga a koncepció volt. Sydney és Ridge ugyanis főszereplők, nézőpontkarakterek, hiába kapták meg a happy endjüket. Az ő történetük ebben a kötetben már nem ragadott annyira magával. Maga az ötlet, hogy mutassuk meg milyen az életük a happy end után, és hogyan dolgozzák fel a Maggie-kérdést, miként jelenik meg a párkapcsolatukban Ridge siketsége, az tök jó volt. És akadt nem egy édes és szerethető jelenet köztük.

Mégis, végig azt éreztem a Ridney fejezeteiknél, hogy súlytalanok. Csak cukiskodás van, ami egy pontig aranyos, egy ponton túl pedig megfekszi az ember gyomrát a sokadik „úgy szeretlek, de tényleg„-kör és az ezredik „írjunk egy dalt közösen és érezzük magunkat full szerelmesen közben” jelenet. Megértem, hogy a Wattpadon ez hetiben tök jó feeling volt, de ebben a regényben ez így nekem túlontúl tömény lett.

Pedig igazából megvolt a megfelelő irány a kötetre, ugyanis Maggie is nézőpont karakter, ahogy a leendő párja, Jake is. És gyerekek, én imádtam mindkettejüket! Maggie már az előző részben is szimpatikus volt, de imádtam most belelátni egy fejébe. Hiszen Maggie karaktere nagyon izgalmas, leginkább az, ahogyan Hoover bemutatta a betegségével való harcát, amihez jókora önelfogadás kellett, és hogy igazán felmérje a helyzet súlyát. Annyira együtt tudtam érezni vele, és megértettem, hogy melyik döntést miért hozta, sokszor a szívem is megszakadt Maggieért.

A romantikus élete is telitalálat lett, Jake pedig egy imádnivaló CoHo álompasi lett, akinek a háttérszála is tök jó volt. Annyira szerettem volna többet olvasni róla, még inkább belemászni Jake fejébe és életébe. Különösen miután egyre jobban megismertük azt a bizonyos mellékszereplőt Jake oldaláról.

Sokkal több Maggie jelenetre is vágytam, mert végig azt éreztem, hogy az író Maggie és Jake párosáról tudna igazán mesélni, Sydney és Ridge pedig kaphatna egy bónusz epilógust, a gondjaikat pedig Maggie szemén át is teljesen jól át lehetne adni, ahogy Warren és Bridgette is zseniálisak voltak mellékszereplői státuszban. (Amúgy már el is felejtettem, hogy mennyire szerettem Warrent).

Értékelés: 7/10

Összességében annyit tudok mondani, hogy úgy érzem a Sydney és a Ridge fejezetek egy idő után megülték a gyomrom a cukiskodással, de eközben iszonyúan élveztem Maggie és Jake fejezeteit, azt, ahogyan az életüket prezentálta Hoover. Illetve, Warren és Bridgette is igazi fénypontok voltak, mert rengeteget nevettem rajtuk, Hoover humora továbbra is mindent visz.

Picit csalódott is vagyok, mert ha ez a kötet csak Maggieről és Jake-ról szól, sokkal jobban tudtam volna élvezni. Persze így sem volt olyan hű, de rossz, csak egyszerűen nem tudta megugrani azt a Hoover-szintet, amit a korábbi regényeivel felállított. És ezt nagyon sajnálom.

Hogy tetszik a borító? Egyszerű, letisztult, annyira Hoover, ráadásul a színeit is nagyon szerettem. Részemről telitalálat.

Kinek ajánlom elolvasásra? Hoover rajongóknak, de leginkább azoknak, akik mindennél jobban imádják Sydney és Ridge párosát.