Könyvkritika: Cassandra Clare & Holly Black – Magisztérium 5. Az aranytorony

Ritkán esik meg velem az, hogy egy sorozatnak az első részét ne szeressem igazán, az utolsónál viszont ne akarjam elengedni. Márpedig itt ez volt: az évek során nagyon a szívemhez nőtt a Magisztérium világa és persze a karakterei is. Nehéz a búcsú – de legalább az utolsó rész is jól sikerült.

Oké, mondjuk azt hozzá teszem, hogy az elején az volt a gondom, hogy nagyon Harry Potter klónnak éreztem a sorozatot. Igazából a hasonlóságok végig megmaradtak, de kötetről-kötetre rengeteg jó ötletet és extra tartalmat bepakoltak az írónők, így szerencsére már a második résztől egyedi ízt kaphatott a széria.

* Kíváncsi lettél? Szerezd be kedvezményesen a kiadótól! *

És mi tetszett a legjobban a záró kötetben? Az, hogy végre megkaptuk a választ a kérdésre, hogy mi is a helyzet Call és a Constantine lelkével. A megoldás nekem az első pillanattól szimpatikus lett, leginkább a háttérben lévő üzenet miatt. Tessék, ennyit számít egy szerető szülő, egy jó mentor, a barátok, no és egy imádnivaló kutya jelenléte és szeretete! Ez az üzenet pedig szerintem mindent vitt.

Az előző kötetben kiderült, hogy Aaron lelke bekerült Callum testébe, és a srác hallja is Aaron gondolatait. Ez ebben a részben is megmaradt, és ez a szál durván élvezhetővé tette a könyvet. A helyzetkomikumok nagyon ütöttek, Aaron néhány egysorosa is durván odacsapott, de nagyon imádtam azt is, ahogy a srác rávilágít Callum hülye ötleteire, vagy a felesleges önvádaskodó gondolataira.

Callum és Tamara között már az előző részben is alakult valami, naná, hogy ez folytatódott most is. Kellett ez a romantikus szál a lelkemnek, mert színesítette a kötetet, és néha bizony a világ megmentés közben foglalkozni kell a saját érzelmeinkkel is – erre volt remek példa a főhősök helyzete 🙂 Az pedig, ahogy Aaron végig narrálta az egészet, hol segített, hol hülyéskedett, hol minket nevetetett meg, az pláne feltette az i-re a pontot.

Most már mindenki tudja, hogy Callum “A halál ellensége”, és ez szült pár nagyon jó sulis helyzetet. A kiközösítést, a kételyeket, a diáktársak félelmét nagyon érzékletesen adták át a kötetben, a legjobban pedig az tetszett, hogy miként reagált rájuk Call. Itt is látni lehetett azt a sok fejlődést, amit az utóbbi könyvek/évek során megélt. A bullying szál kapcsán Jaspert nagyon megszerettem, jó volt látni miként reagált. Ami meg Céliát illeti, valahol megértettem a lányt, és tetszett az út is, amit bejárt.

A könyv izgalmasabb részeit most Alex szolgáltatta, hiszen új főellenségként ő lépett színre. Oké, főgonosznak picit elfuserált volt, mármint, “építtetek egy nagy tornyot, addig meg nem csinálok semmit” kicsit furi egy főgonosznál, de valahogy pont ez tette őt veszélyessé. Hogy kiszámíthatatlan, gyerekes, és nagyon nincs lelkiismerete – ereje viszont annál nagyobb. A végső harc nagyon menő lett, szerettem a kitalált megoldásokat is. De nem spoilerezek! Na jó, max annyit, hogy Alaistair <3 És na jó, még annyit, hogy Anastasia jelenléte nagyon kellett ebbe a részbe.

Nekem eddig nagyon tetszett a sorozatnál az, hogy milyen rövidek a részek. Itt viszont bevallom, egy picit zavart. Szó se róla, minden szálat elvarrtak az írónők a végén, de valahol mégis hiányérzetem volt. Egy epilógus sokat segített volna.

Értékelés: 9/10

Az évek során nagyon megszerettem a sorozatot, így fájó szívvel búcsúzom. Szerencsére a lezáró kötet hozta a színvonalat. Izgalmas és baromi vicces lett, a kitalált ötleteiért még most is rajongok, és ebben a részben derült ki számomra igazán, hogy mennyire színes és egyedi a világ, amit az írónők felépítettek. Remélem lesz még közös könyvük, mert durván jó az,amit együtt alkotnak.

Hogy tetszik a borító? Továbbra is nagyon szép, bár itt a színek miatt nekem kicsit statikus, bár gyanítom, pont nem ez volt a cél.

Kinek ajánlom elolvasásra? Őszintén kétlem, hogy valaki az előző rész függővége után pont most hagyná abba a sorozatot, így naná, hogy minden Magisztérium rajongónak ajánlom!

* Kíváncsi lettél? Szerezd be kedvezményesen a kiadótól! *