Kevés az a könyv, ami annyira erős érzelmi hatással legyen rám, hogy időnként úgy érezzem, le kell tegyem egy kicsit, mert már nem bírom. Ez ilyen regény, és én nagyon szerencsésnek érzem most magam, amiért elolvashattam, mert úgy érzem, rengeteget sokat adott lelkileg.

A történet hősnője a 9 éves Mafalda, akinek Stargardt-szindrómája van, ami azt jelenti, hogy hamarosan meg fog vakulni. A könyv azt a pár hetet mutatja meg, mire eljutunk ahhoz a pontig. Hogy viseli egy ilyen apró kislány azt, hogy már soha többet nem fog látni? És a családja? A barátai? Ezt mutatja meg ez a regény.

A vakság szerintem a legrosszabb állapotok közé tartozik, el se tudom képzelni én hogy rettegnék, ha már csak heteim lennének, amíg láthatok. Mit tennék? Olyan sokat gondolkodtam ezen, miután letettem a könyvet. És azt hiszem, én is Mafalda útjára lépnék.

„Nem az a helyzet, hogy jobban látsz, amikor szerelmes leszel, csak kevésbé félsz, hogy nekimész valaminek.”

Az iskolai portás, Estella tanácsára Mafalda írt egy bakancslistát, amibe mindent felsorolt, amit meg akar csinálni, amíg lát. Akadtak itt könnyebb tételek is, mint focizni a fiúkkal, de nehezebbek is, mint találni egy igaz barátot. Mafaldától ugyanis elfordul a legjobb barátnője, miután a lány állapota romlani kezd, nekem pedig már ettől is megszakadt a szívem.

Megszakadt a szívem. Ugye milyen sablonos kifejezésnek hat? Mégsem tudok ennél kifejezőbbet kitalálni! Hiszen egy kilenc éves kislányról van szó, aki kénytelen szembenézni egy ilyen sorsdöntő változással az életében, amihez csatlakozik még az is, hogy a szülei új házba költöznek, ahol Mafaldának könnyebb lehet… azután. Annyi olyan dolog történt a regényben, amiről nehéz volt olvasni.

„Nagymama azt mondta, hogy nem értjük meg a dolgokat, ha nem próbáljuk ki őket. Ezért én kipróbálom.”

Most azt gondolhatjátok, hogy ez egy depressziós-könyv. Nem, szerencsére nem az. Az írónő belepakolt sok vidám és mosolygós jelenetet, és remélem nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, Mafalda végül rátalál nem csak egy, de két igaz barátra is. Rengeteg szívmelengető jelenetet kaptunk, igazi érzelmi hullámvasút volt az olvasás.

A mellékszereplők közül Estellát szerettem a legjobban. Leginkább a jelleme miatt, mert egyenes, őszinte, és ami a legfontosabb: nem úgy bánt Mafaldával, mintha egy széllökés is feldöntené. Mellette állt, segítette, miközben a lány is ugyanezt tette érte. A könyv vége pedig, az utolsó sorok. Arra szavak sincsenek…

„Furcsa, azt hittem, a sötétben minden fekete, és kész. De az anyukák még a legsötétebb sötétben is látszódnak. Talán látnak a sötétben, mint a macskák. Hogy veszély esetén megtalálják a gyereküket. De ha ez így van, akkor én is lehetek anyuka.
Egy kicsit felhúzódzkodom, a könyökömre.
– Anya, te a sötétben is megtalálsz engem?
Anya odajön hozzám, és megsimogatja a hajam.
– Nem látlak a sötétben, Mafalda, de biztos vagyok benne, hogy attól még megtalálnálak. De most már lámpaoltás, mert tényleg késő van.
Anya fölém hajol, és jóéjtpuszit ad. A haja lágyan a párnámra hullik, mint a vattacukor, csak ez fekete. Az ujjaimmal beletúrok, amíg el nem megy. Puha. Nem mondtam anyának, hogy a saját sötétségemre gondoltam. Ő úgyis megtalál.”

A szülők karakterei is zseniálisan lettek megírva. Olyan szépen átjött a félelmük a jövő miatt, a szeretet, amit a lányuk iránt éreznek. Borzalmas lehet, ha ez történik a gyerekeddel, és a szülők nem mindig hozták a legjobb döntéseket, de ezzel együtt voltak hitelesek, és a lényeg átjött: a szeretet és a tenni akarás. Gondolom szülőként ezt a könyvet még fájdalmasabb lehet olvasni…

A történet több fontos témát is behozott Mafalda állapotán túl. Leginkább az egyik mellékszereplő kapcsán szerettem azt, ahogyan megmutatták, hogyan éli meg egy kisgyerek a válást. És igazából az tetszett itt a legjobban, ahogy a szerző árnyalta a témát. Ahogy megmutatta, nem a válás a tragédia, hanem az, ha az egyik szülő a saját döntése alapján kilép a gyerek életéből. Olyan hitelesnek éreztem az egészet, a karakter pedig kedvenc lett.

Értékelés: 10/10

Az Én és a cseresznyefa egy felejthetetlen ifjúsági történet, ami egyszerre nevettet meg és ríkat meg, miközben megmutatja mennyire csodálatos az élet, mennyi hétköznapi apró csoda van, amit meg kell élnünk. Azért pedig különösen hálás vagyok, hogy nem lett depresszív a regény. Mert igen, Mafalda nehéz állapotba kerül, de nincs egyedül. A történet pedig gyönyörű üzeneteket ad át életről, szeretetről, önmagunkról. Már csak ezért is megérte elolvasnom.

Hogy tetszik a borító? Imádom! Tökéletesen illik a könyvhöz, és külön pacsi, hogy a cica is rákerült. Nem vagyok egy macskafan, de Mafalda cicája imádnivaló és tökéletes volt.

Kinek ajánlom elolvasásra? Mindenkinek! Talán egy kicsit fájni fog, talán egy kicsit megríkat, de hidd el, olyan élményt nyújt végül a könyv, ami sokáig veled marad.

Én és a cseresznyefa blogturné