Nagyon régóta vártam már, hogy újra olvassak valamit az írónőtől, hiszen az előző sorozatát, a Vámpírakadémiát nagyon imádom. Azt hiszem, az sokat elárul, ha elmondom, hogy 6 nap alatt kivégeztem a Vámpírakadémia 6 kötetét. Viszont sajnos A ragyogó udvarba nem szerettem bele. Nem volt rossz, csak valahogy… Talán én helyeztem túl magasra a mércét?

* Kíváncsi lettél? Ide kattintva kedvezményesen megrendelhető a könyv *

A történet hősnője egy nemes grófkisasszony, aki bizony elszegényedett. Nagymamája, hogy biztosítsa a sorsát hozzá akarja adni egy kiállhatatlan pasashoz. A lány dönt: elmenekül, és él a lehetőséggel, hogy a komornája helyett Adelaide néven egy lehessen a Ragyogó udvar hölgyei között.

A lány álnéven kerül hát a házba, aminek a célja, hogy szegény emberek lányait okítsa, és olyan művelt, nemesnek tűnő hölgyeket faragjon belőlük, akikhez az új hazában, Adoriában élők szívesen hozzámennének. És ezek a pasik fizetnek is a feleségekért… Adelaide megtanul beilleszkedni, barátai lesznek, és nagy álmokat dédelget az új világban. Szeretné a saját kezébe venni a sorsát. De pechjére beleszeret Cedricbe, a Ragyogó udvart üzemeltető pasi fiába.

Ahogy már a történet leírásból is látszik, az írónő egy elég merész témához nyúlt. Mert egy olyan idősíkba helyezte a történetet, amikor a nők egyetlen lehetősége a kitörésre és a gazdagságra egy jó házasság volt, hiszen jogaik nem igazán voltak. Ebben az időben próbál boldogulni Adelaide és új barátnői, a merész és ambíciózus Tamsin, és a simirinciai menekült, sötétebb bőrszínű elszánt és okos Mira.

Elég szomorú volt ám egy ilyen korról olvasni, mert mai emberként teljesen felháborító, hogy ennyire rendelkezzenek a lányok élete felett a férfiak. Másrészt pedig az írónő a valóságból merített: Osfrid egyértelműen Anglia, míg az új világ, Adoria simán megfelel Amerikának. És pár száz éve tényleg így éltek a nők: hála az égnek, hogy ma már mindez megváltozott.

Maga a világ és a felépítése érdekes volt, még ha tudjuk is, hogy honnan jött az ihlet. Tetszett, hogy most nem volt természetfeletti, „csak” három bátor lány, akik „”merészen”” a kezükbe akarják venni a sorsukat. A Ragyogó udvar is tetszett, maga az ötlet, a kivitelezés, egyszerűen vonzotta az ember figyelmét és megannyi izgalmat is tartogatott, miközben sok morális dilemmát is felvetett. Mert oké, hogy néhány szabály a lányoknak kedvezett, de alapvetően akkor is emberkeskedelemről volt itt szó…

Adelaide, mint hősnő elég furcsa volt számomra. Mert a regény nagy részében nem éreztem azt, hogy küszködne. Minden akadályt jól vett, mindenhez hamar alkalmazkodott, és egyszerűen nem éreztem azt, hogy ő most komolyan szenvedne bármilyen helyzettől. Oké, a regény vége felé akadtak azért ilyen pillanatok, de alapvetően „a hős útja” elmaradt, és mivel szinte minden olyan könnyedén történt vele, maga az izgalom faktor is alább hagyott, miközben a sorsáért kellett volna drukkolnom. De szerencsére az utolsó százötven oldal már tartogatott izgalmakat is.

Ezzel együtt szimpatizáltam a lánnyal, tetszett, hogy a kezébe akarja venni a sorsának az irányítását. Édes volt a románca is Cedrickkel, és külön tetszett az, hogy miután megtudta a fiú titkát, mennyire segíteni akart neki. Alapvetően szerettem tehát Adelaide jellemét, de kicsit úgy érzem, hogy többet is ki lehetett volna hozni belőle.

A könyvben a vallás szabadság is nagy szerepet kapott: volt ugyanis egy csoport, akiket üldöztek, mert kicsit másban hittek, mint ami „megengedett” volt. Ez a történetben nagy hangsúlyt kapott, és itt kicsit csak pislogtam. Lehet, hogy azért, mert ateista vagyok, de bennem egyszerűen nem csapódott le jól az, hogy miért is kéne olyan vallást gyakorolni, amiért szó szerint megölhetnek, ha megtudja valaki. Tényleg ennyire fontos lenne? De akkoriban, egy olyan kultúrában a vallás mást jelentett, mint most, és ezt tudom, de még így sem értem teljesen a miérteket. Bár, az is lehet, hogy akkoriban ez jelentette igazán a szabadságot. Nehéz volt ezt a szálat megértenem és átélnem.

A történet másik nagy erőssége Mira és Tamsin volt. Szerettem Adelaide barátnőit, jó karakterek voltak, és a trió közös jelenetei is ütöttek. Viszont mindannyian tele voltak titkokkal, amiből semmi nem derült ki. Mira és Tamsin szála is tulajdonképpen felvezetés volt, hiszen róluk is íródik külön könyv. Viszont a sok titok kissé idegesített, mert nem tudtam semmit, amit tudni akartam. Talán szerencsésebb lett volna, ha három nézőpont van, és egy idősíkon halad a történet.

Értékelés: 7/10

Nem volt ez rossz könyv, csak a Vámpírakadémia miatt kicsit többet vártam az írónőtől. Persze, így is élveztem az olvasást, Mead sodró lendülete vitt előre, a mű tele van jó ötletekkel, gondolatokkal. A románc rész is működik, és külön pacsi a sok morális dilemmáért, amit a történet felvonultatott. Mert itt aztán volt min gondolkodni, és időnként Mead mesterien csavarta a szálakat. Mira és Tamsin történetére is nagyon kíváncsi vagyok, úgy érzem, sokat ki lehet hozni belőlük is. Pláne mert már most tele vagyok kérdésekkel. Örülök ám, hogy a kiadó felkarolta Mead-et.

Hogy tetszik a borító? Szerintem gyönyörű. Szimpatikus rajta a modell, jók a színek, gyönyörű a ruha és az ékszer. Nagyon egyben van az egész, és a kompozíciót ügyesen megkoronázza a betűtípus.

Kinek ajánlom elolvasásra? Mead rajongóinak mindenképpen, és a kosztümös, grófisasszonyos, kalandos történetek kedvelőinek is.

* Kíváncsi lettél? Ide kattintva kedvezményesen megrendelhető a könyv *