Könyvkritika: Amy Ewing – A fekete kulcs (Az Ékkő 3.)

Egy dolgot szögezzünk le: nagyon szerettem ezt a sorozatot. Magam sem tudnám pontosan megmondani miért, de élveztem ezt a kötetet is. Hajtott előre a kíváncsiság, és iszonyúan tudni akartam, hogy a helyettesek miként törnek be Az Ékkőbe, sikerül-e Violetnek megmentenie a testvérét, és hogy egyáltalán, mire megy majd ki a játék.

Így utólag be kell látnom, hogy a teljes trilógia a guilty pleasure kategóriába sorolandó. Jó a stílus, imádnivalóak a karakterek, és annyira izgalmas, összetett az egész, hogy gyorsan pörögnek az oldalak, mert szó szerint képtelenség letenni a könyvet.

Igazából amíg olvastam, bele sem gondoltam komolyabban a könyv hibáiba. Engedtem, hogy magával ragadjon a történet, a karakterek, együtt izgultam mindenkivel és jót szórakoztam. Aztán ahogy a végére értem, olyan érzésem volt, mintha valaki ellopta volna a könyvből az utolsó fejezeteket.

Annyira hirtelen és gyorsan ért véget az egész, a sztori pedig több pontján hiteltelen volt. Egyszerűen egy csomó feltett kérdésre nem kaptunk választ, márpedig engem ezek érdekeltek volna, hiszen nagyon jó háttérvilágot épített fel az írónő a könyvhöz. És persze, lehet, hogy az itthon ki nem adott kiegészítő történetekben ott vannak a válaszok, de itt nem éreztem annyira a lezártság érzetét. Mintha “csak a rész ért volna véget“, és nem pedig “a teljes sorozat“. A különbség pedig azért nem mindegy.

Azt viszont kár lenne tagadni, hogy több pontján is imádtam a könyvet. Konkrétan visszatérni a Tó hercegnőjének a palotájába csodálatos volt. És izgalmas. És félelmetes. No meg borzasztó. Az egész sztoriszál, Violet döntése, a rengeteg erkölcsi kérdés, amit a könyv felvetett nagyon tetszett. Már az alapkérdés is: a forradalom kulcsembere kockáztathatja-e az életét a saját testvéréért úgy, hogy ha meghal, elbukik az, amiért előtte több százan haltak már meg. Tetszett, hogy ilyen kérdéseket is bevetett, ráadásul komolyan foglalkozott vele.

Ash karakteréért pedig még mindig oda és vissza vagyok. Most is sikerült jól megjeleníteni azt, hogy a korábbi foglalkozása miatt őt, és a társait is mennyire lebecsülte mindenki, holott… Jól érzékeltette az egész sztori azt, ha valaki (akár kényszerűségből) prostitúcióra adja a fejét (amit hívhatunk escortkodásnak is), az örök életére magán viselheti a bélyegét. De azért remélem, a könyv-végi dolgok kicsit változtattak az ottani képen.

Külön szerettem azt, ahogy Ewing a karaktereivel bánik. Coráért, az új szereplőért oda és vissza voltam, leginkább azért, mert az ő példáján keresztül tökéletesen meg lehetett érteni, hogy még az elitbe tartozó jó emberek is milyen agymosáson képesek átesni. Carnelian volt még csodálatos meglepetés, a fene hitte, hogy ennyire meg tudom majd szereni azt a lányt pusztán azért, mert ilyen ügyesen képes használni az agyát.

Ó, és ami a romantikát illeti! Hát pörögtünk ott is rendesen. Igaz, Ash és Violet most talán kevésbé, de a Garnett & Raven páros mindenért kárpótolt. Nagyon megszerettem őket, szívesen olvasnék róluk bővebben is. (Hű, de bízom benne, hogy a kiadótól érkeznek valamikor a kiegészítő kötetek).

No és ami a könyv-végi nagy csatát illeti: kettős érzéseim vannak. Iszonyúan izgalmas volt végig, tele volt jó ötletekkel, és bár a szívem szakadt meg, de tetszett, hogy meg mertek ölni kulccsszereplőket is. De a hitelesség próbán így is elbukott, viszont voltak zseniális részei. Raven és a Kő grófnőjének a találkozása például mindent vitt. És igen, azért a csata is tetszett, meg az egész elgondolás mögött volt bőven ráció.

Tényleg csak azt sajnálom, hogy az írónő elbukott az apróbb banánhéjokon és a lezáratlanságon. Ha még hozzásző a könyvhöz két-három fejezetet, és minden kérdésre válaszol, akkor azért maximális lehetett volna az élmény.

Értékelés: 8/10

Jó kis trilógia volt ez, igazi üdítő guilty pleasure alapanyag. Jól szórakoztam, és bár nem volt tökéletes a lezárás sem, abszolút nem bánom, hogy esélyt adtam a könyveknek. Abban pedig tényleg bízom, hogy a két kiegészítő történet is megjelenhet egyszer, mert hát, ki ne lenne kíváncsi Ravenre és Garnettre 🙂

Hogy tetszik a borító? A sorozatból ez jön be a legkevésbé, kicsit sötét. De maga a koncepció ötletes, a tipográfia is tetszik. Azért bevallom, az originál, báli ruhás borítókat még mindig siratom.