Nagyon szeretem A szépség és a szörnyeteg feldolgozásokat, éppen ezért voltam iszonyúan kíváncsi a Kegyetlen szépségre. Pláne mert a híre megelőzte a könyvet, előre sejtettem, hogy ütni fog. Azt hiszem éppen ez volt a fő gond is: túlságosan magas elvárásokat támasztottam a könyv felé, amiket zömében teljesített, de itt-ott csalódást is okozott sajnos.

A sztori főhőse a 17 éves Nüx, aki egész életében arra készült, hogy megölje a Kegyes urat. Az édesapja még a születése előtt kötött alkot az úrral: hadd szüljön a felesége, cserébe az egyik lánya hozzámegy az úrhoz 17 évesen.

* Kíváncsi lettél? Rendeld meg most kedvezményesen! *

Nüxé lett a „megtiszteletés”, az apja és a nagynénje egész életében arra képezte, hogy a különleges képességeivel elpusztítsa a Kegyes úr kastélyát, és megmentse a királyságot a halhatatlan démon uralmától. Amikor Nüx megérkezik a kastélyba, nekilát a munkának, de nem várt kihívásokkal szembesül.

A történet legnagyobb erőssége Nüx és a mellékszereplők fájdalmának a hiteles, és még véletlenül sem szájbarágó leírása. Ott van például az apa, aki sosem mutatta ki, hogy szeretné a lányát, mindig csak a célról papolt. Eközben Nüx ikertestvérét, Asztraiát mindennél jobban szerette. Valahol a mélyben pedig ott lapult az igazság: félt szeretni Nüxöt, mert tudta, hogy halál a sorsa. Amibe pont ő taszítja az egyeszséggel, ami arra hivatott, hogy megmentse az országot.

Nüx karaktere igazi telitalálat. Imádtam a lelki vívódásait, ahogyan folyamatosan a saját sorsa ellen lázadozott. Borzasztó lehet úgy felnőni, hogy tudod, 17 évesen meghalsz, de előtte meg kell mentened az egész királyságot egy démontól, akit soha senki nem tudott megölni, és mellesleg 900 éve uralkodik, és a kegyetlen alkuival megkeseríti a hozzá forduló emberek életét.

Nüxben csodásan dolgozott a tettvágy, a segíteni akarás és az egézséges önzőség, amit nyugodtan nevezhetünk élni akarásnak is. Túl nagy felelősséget kapott a lány, amihez a családja csak asszisztált: olyan légkört teremtettek, amiben egyikük sem érezte igazán jól magát, Nüxöt pedig annyi fájdalommal küldték a kastélyba a küldetésére, amit elviselni tulajdonképpen lehetetlen.

A lelki dilemmák a Kegyes úrnál is csodásan megjelentek. Ahogy az alkuiról beszélt, az valami zseniális volt. Mert igen, az egyik oldalról tényleg elítélendő, amiket tesz, hiszen olyan kiskapukat helyezett el, és úgy forgatta a dolgokat, hogy az, aki a segítségéért esedezett, nagyon rosszul járt, hiába teljesült a kívánsága. Nüx apja például azt akarta, hogy a felesége szülhessen gyerekeket, ami megtörtént, de az asszony belehalt a szülésbe.

Ilyen gáz alkukat kötött a Kegyes úr, de mégis, ott volt a háttérben az, hogy ki és miért jelentkezett nála. Hogy az sem feltétlenül jó ember, aki kér, és mindennek megvan az ára. Külön élvezet volt, amikor Nüxszel beszélgetett minderről, mert így olyan erkölcsi dilemmába került a lány – és vele együtt mi, olvasók is – ami nagyon hosszasan képes belefészkelni magát az ember gondolataiba. Az enyémbe legalábbis mindenképpen sikerült.

A mellékszereplők közül még kettőt emelnék ki, akiket imádtam. Árny, a Kegyes úr szolgája zseniális karakter, minden egyes mozzanata ütött, és rengetegszer meglepett. Ugyanígy tette Asztraia is. Nüx egyszerre gyűlölte és szerette a húgát, hiszen ő is lehetett volna az, aki a Kegyes úrhoz kerül, és átveszi a szerepét. Sokáig én is csak Nüx szemén át láttam a gyenge, elkényeztetett fruskát, és aztán volt még csodásabb újra találkozni a lánnyal…

A könyv sok pontján sajnos idegesített. Leginkábbb a logikátlanságok nem tetszettek és az instant szerelem. Konkrétan kapunk egy szerelmi háromszöget, de úgy, hogy az egyik fél szó szerint egy Árny (ez a neve is), és kábé csak a sötétben látszódik belőle valami, de akkor sem elég. Ezt még benyelném, de tényleg instant szerelem történt itt, ami egyszerűen zavart.

Voltak még más pontok is, amik az olvasási élményem gyengítették, a kötet lezárása például egyenesen tragikomikus volt, megoldás és kivitelezés terén mindenképpen. Ezekről mindenesetre a spoiler veszély miatt nem beszélek.

Két dolgot viszont még kiemelek, amik nagyon előre vitték a könyvet. Az egyik a megteremtett világ. Görög hagyományokat és neveket kaptunk, Isteneket, akikben hittek, és egy rakat görög mitológikus elemet. Ezt mégis sikerült saját szájízére fordítania az írónak, és egyszerűen borzasztóan hiteles lett a világ, ahol még az ég is lila – és pont ezen kéne változtatni.

A főhősök szerelmi szála pedig durván erős volt. Az écelődéseik, a vívódásaik egyszerűen odacsaptak, de a legjobb az volt, hogy mindketten önmaguk lehettek. Mindent, amit szégyelltek, felszínre engedhették, mert tudhatták, hogy a másik így is szereti. Nem csak a jót, hanem a rosszat is. Sok könyvben olvastam már szerelemről, de itt aztán tényleg nagyon elhittem, hogy ők egymásnak teremtettek. És ez tetszett.

Értékelés: 8/10

A Kegyetlen szépség majdnem tökéletes, de a negatív pontjait annyira erősítik a csodásan megírt elemek, hogy csak lelkesen tudok vigyorogni, ha szóba kerül a regény. Egy élmény volt elolvasni, bízom benne, hogy előbb-utóbb egy újabb Rosamund Hodge könyvre is lecsap a kiadó. Ó, és aminek kifejezetten örülök: ez most egy stand alone regény. És ez most így van jól! 🙂

Hogy tetszik a borító? Olyan gyönyörű, akár az álom. Az pedig, hogy megjelennek rajta a Szépség és a szörnyeteg motívumok (rózsa és lépcső) külön pacsi.

Kinek ajánlom elolvasásra? Young Adult rajongóknak mindenképpen, és igazából bárkinek, aki egy izgalmas, lelki dilemmákkal és romantikával teli történetre vágyik, ami egy olyan kemény világban játszódik, ahol nem sokan akarnánk élni.

* Kíváncsi lettél? Rendeld meg most kedvezményesen! *