Könyvkritika: Stephanie Perkins – Isla és a hepiend

Ó, hogy én mennyire vártam ezt a könyvet! Az Anna és a francia csók nagyon szerethető volt, a Lola és a szomszéd srácba (de leginkább Maxbe) totál beleszerettem, most pedig át akartam élni egy újabb Perkins-élményt. Nos, ez megtörtént.

Az Isla és a hepiend cukiságában bőven hozta az elődök szintjét. Perkins stílusa nagyon édes, a főhőseit lehetetlen nem szeretni, karakterábrázolásokban iszonyú erős, azt pedig, ahogyan a helyszíneit kezeli, kész művet.

* Kíváncsi lettél? Rendeld meg nagy kedvezménnyel! *

Perkins olyan, mintha egy idegenvezető lenne, aki a lehető legélvezetesebb módon kalauzol el Párizsban, New Yorkban, Barcelánában, vagy akár egy francia kisvárosban. A leírásai élnek és pezsegnek, a karakterei által pedig tényleg úgy éreztem, hogy igen, én is ott vagyok a Point Zérónál, a Met múzeumban, vagy azon a bizonyos barcelonai parkban. És ez, ahogy mindezt átadja, egyszerűen csodás.

A harmadik kötet az elsőből megismert Islát emeli főszereplői rangba, a kissé magába forduló, csendes lányt, aki bele van zúgva Étienne legjobb barátjában, Joshba. Ebben a részben kiderül, hogy az érzés kölcsönös, a könyvben pedig kettejük szerelmének a kialakulását nézhetjük végig, mindezt a lehető legédesebb módon.

A sztori első felének az olvasásánál úgy éreztem magam, mintha két édes kiskutyáról szóló 2 órás videónak ültem volna neki. Az első percek totál elvarázsoltak, ott gügyögtem a kiskutyáknak, aztán valahogy egy idő után unalmassá vált, és arra vártam, hogy történjen végre valami, ne csak egymással játszadozzanak.

Igen, azt hiszem ebből ki is derül: a könyv nagyon nehezen indult be. Az első fele tulajdonképpen arról szólt, hogy mindenféle zökkenő nélkül összejön Isla és Josh, és cukiskodnak, boldogok, és olyan csodás szerelem alakul ki köztük, amilyen minden ember kívánhat magának. Iszonyú édes volt, de valahogy hiányoltam a cselekményt, a drámát, a bonyodalmakat. Valamit, ami izgalmassá tette volna a helyzetet.

Szerencsére a dráma megjött, a könyv második fele már nagyon izgalmas volt, és hála a rengeteg alapozásnak, tényleg durván lehetett drukkolni a párosukért. A vége pedig igazi telitalálat volt, és nem csak azért, mert visszatértek Loláék és Annáék. De amúgy ja, őrült jó volt újra látni a jól ismert szereplőket, Étienne még mindig hatalmas telitalálat, egyértelműen ő a sorozat legütősebb karaktere.

Ez a rész karakterábrázolásban nagyon erős volt. Imádtam, ahogy a két főszereplőt megformálták. Teljesen jól átjöttek a félelmeik, az érzéseik, a gondolataik. Hogy mit mutatnak kifelé, és mi az, amit saját maguknak tartanak meg. A beszélgetéseik, a gondolatmeneteik nagyon tetszettek, és az is, ahogy egy idő után az életről gondolkodtak.

A mellékszereplők közül Kurtöt emelném ki, Isla legjobb barátját, aki autista. Mondjuk egy világ dőlt bennem össze, mikor pár oldal után kiderült, hogy nem meleg, de azt hiszem, túlélem. Nagyon hitelesen lett leírva az autizmus, mint állapot, és az ebből fakadó rossz, és egyben jó dolgok is. Például Kurt szókimondása, és az az egyenesség, ahogy látta a dolgokat, üdvözítő volt. Semmi sallang, csak az őszinteség, akkor is, ha fáj. Szerettem ezzel azonosulni.

Egy dolgot sajnálok még, de azt nagyon. Ez már a harmadik Perkins könyvem, és mindegyik piszkosul gazdag és fehérbőrű tinit állított középpontba, akiknek voltak ugyan problémáik, de mégis…

Úgy szeretnék már olvasni Perkinstől olyan regényt, ahol egy kisebbségi karakter a főhős, vagy egy szegény, aki nem tud csak úgy utazgatni a világon keresztül, és nem nagypolgári, csak egy egyszerű lány, akinek az is komoly gondot okoz, hogy vegyen magának egy szelet sütit. Annyira jó társadalmi érzékenységgel írt például a meleg szülőkről és az autista legjobb barátról Perkins, hogy örülnék, ha elszakadna már a csúcsgazdag, kivételezett helyzetben lévő karaktereitől. Oké, hogy nekik is vannak problémáik, de tényleg érdekelne mit kezd Perkins egy hétköznapi karakterrel.

Értékelés: 6/10

Jó volt megismerni Isla és Josh szerelmének a történetét, iszonyú cuki volt a regény, de sajnos érzésem szerint későn indult be a konkrét cselekmény. Ettől függetlenül szerettem a könyvet, külön piros pont az autista karakterért, a főhősök jellemfejlődéséért és Josh művészetéért.

Hogy tetszik a borító? Szuper! Gratulálok a tervezőnek, hogy sikerült a sorozat eddigi köteteihez ennyire jól hasonuló borítót kreálnia.

Kinek ajánlom elolvasára? A Young Adult rajongóinak, és azoknak, akik szeretik a nagyon szerelmes könyveket – tehát édesanyáknak, nagymamáknak is bátran.

* Kíváncsi lettél? Rendeld meg nagy kedvezménnyel! *