Ó, hogy én mennyire szeretni akartam ezt a könyvet! A borító egyszerűen gyönyörű, a fülszöveg nagyon figyelemfelkeltő, és a külföldi bloggereknél is csupa-csupa pozitív véleményt láttam. Engem viszont sajnos nem varázsolt el a Wink, Poppy, Midnight.

Azt hiszem nyugodtan kijelenthető, hogy egy „hangulat könyvről” beszélünk. Tehát, annyira különleges a mesélő stílusa, olyan hangulatot áraszt a regény, ami vagy elsőre megfogja az embert, vagy nem. Nálam sajnos az utóbbi történt, és ami azt illeti, végig úgy éreztem, mintha három kőkeményen befüvezett tini mesélte volna el az élményeit, miközben azt se nagyon tudja, hogy miről beszél.

A könyvnek három nézőpontkaraktere és főhőse volt. Poppy, a gyönyörű szőke lány, aki folyton másokkal gonoszkodik. Midnight, akit Poppy kihasznál és megaláz, de aztán megismeri Winket, a vörös hajú új szomszédlányt, aki bájos, kedves és olyan tünderszerű, és egyből belezúg. Dobja Poppyt, aminek a lány nem örül, mert őt nem szokás csak úgy dobni, és bosszút esküszik.

Egyértelműen Poppy vitte el a hátán a történetet, magasan a legjobban megírt karakter volt. Szőke, gyönyörű, és ezt mocskosul ki is használja. Nem barátai vannak, hanem alattvalói, akiknek parancsolgat. Fiúk hada, akik a lábai előtt hevernek, akikkel csak szórakozik, de még véletlenül sem szereti őket. Tényleg maga a gonoszság, a hitvány, a hazug, akit le kell gyűrni. De mindez csak a látszat.

Ezért is szerettem annyira Poppy karakterét. Mert igen, mondhatni gonosz, de minden érthetően meg volt magyarázva a viszonzatlan szerelemmel, a szüleivel, akik csak az angyalkájukat látták a lányuk helyett. Leginkább mégis a nagyapás szál fogott meg. Poppy volt az, aki miatt megérte elolvasnom a könyvet, és aki miatt nem hagytam abba a felénél. Minden fejezete csodás volt, a háttértörténete, a karakterfejlődése és eleve a megszólalásai egyértelműen a kedvenc karakteremmé tették.

Midnightról nehéz beszélni. A srác kissé együgyű, akit dróton rángatnak a csajok: hol az egyik, hol a másik. Persze, helyes, kedves és időnként vannak nagyon értelmes gondolatai is. És mégis, ő az a srác, akit a farka irányít. Aki ha meglát egy szép lányt, máris azt teszi, amit parancsolnak neki. Cseberből esik vödörbe, és bármilyen hülyeséget benyal, ha előtte, vagy utána van lehetőség némi nyalakodásra. Tekintve az életkorát ezt akár még hitelesnek is nevezhetném, hiszen én is voltam 16 éves tinisrác, de így sem tudtam szegényt megkedvelni.

Az elején azt írtam, hogy kicsit olyan a regény, mintha pár befüvezett kamasz mesélné. Na Wink nem csak füvet szívott, hanem kokaint és heroint vegyített egyszerre. Kissé zagyva és értelmetlen volt minden fejezete. A mesélései, a történetei, és egyáltalán, a zizi megszólásai még véletlenül sem tették szimpatikussá. Az egyetlen, amit szerettem benne, ahogy a testvéreivel bánik, mert nekik kábé anyjuk helyett anyjuk volt, de még így is, csak sajnálni tudok egy olyan gyereket, akinek Wink az anya-figura…

Értékelés: 6/10

Nagyon elvont könyv, igazán elvont szereplőkkel, akiket nem is feltétlenül egyszerű megkedvelni. Maga a sztori viszont jól halad előre, jó a könyv dramaturgiai íve, a vége pedig rengeteg WTF pillanatot tartogatott, sok meglepetést, de néhol csak lestem, annyira megalapozatlanok voltak a történések. Ettől függetlenül Poppy karaktere miatt abszolút megérte kitartanom.

Hogy tetszik a borító? Álomszép. Ha csak ránéz az ember máris beindul a fantázia, hogy miről szólhat vajon ez a szépség.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha valaki szereti az egyedi hangulatú, elvontabb könyveket, olvasson bele bátran. Leginkább Maggie Stiefvater stílusához tudnám hasonlítani, és hát, sajnos vele sem sikerült összebarátkoznom.