Már régóta kíváncsi voltam a regényre, hiszen a szerzője Kemény Zsófi, a magyar slam hercegnője. Ráadásul a könyvben is szerepet kapott az itthon is egyre népszerűbb slam, így tudtam, nekem ez kell! Döntő érv volt még a szerző kora. Egy 19 éves lány ír tizenévesekről, kvázi a saját korosztályáról. Tudni akartam miként látja ő, hiszen mondhatni még mindig tini, hiába lett sztárszerző ilyen fiatalon.

A könyvet már rég elolvastam, de mostanáig érleltem magamban, gondolkodtam rajta, néha csak úgy lekaptam a polcról, fellapoztam egy-két helyen, hogy jobban átlássam és megértsem a karakterek cselekedeteit. Már ennyiből sejthetitek, hogy bejött a regény, mert igenis szeretem, ha gondolatokat ébreszt bennem egy mű. Azt sajnos nem mondhatom, hogy tökéletes volt, mert igenis voltak olyan hiányosságai, amikkel nem tudtam mit kezdeni, de…

Le kell írnom a slam hercegnője regényíróként is nagyot alkotott. Az Én még sosem egy fontos regény, ami úgy érzem hiteles korrajzot fest a mai magyar fiatalságról. Nem színezi ki, nem mondja azt, hogy mindenki tökéletes vagy el van cseszve. Egyszerűen csak léteznek a karakterek, sokszor maguk sem tudják miért, mert álmokba menekülnek, vagy még oda sem, mert minek – gondolják őt. Tetszett ez a lenyomat, a mód, ahogy megmutatta a szereplőit. Nem mondom, hogy mindenkivel azonosultam volna, de valahogy átéreztem a helyzetüket. Ez pedig fontos.

Az Én még sosem három tizenéves életét követi nyomon. A kiindulópont egy szilveszteri buli, ahol Eszter belezúg Tomába, az iskolatársába, akire eddig nem is igazán figyelt fel. Toma legjobb barátja, Ágó is ott vadul, a srác legfőbb szórakozása az, hogyan ugrassza egymásnak az embereket, és miként próbáljon mást is olyan nyomorúságossá tenni, ahogy ő érzi magát. Toma és Eszter bimbózó szerelme pont jó alapanyag a „szórakozásra”.

A kedvenc karakterem természetesen Ágó lett. Az elején még csak fintorogtam, hogy mit is akar szerencsétlen, de aztán ahogy egyre inkább megismertem a srácot, kiderült, milyen az élete, úgy értettem meg egyre inkább a cselekedeteit. Toma és Eszter kapcsolata pedig hozta az elvárt cukit, ami kellett, mert Tománál és leginkább Ágónál sokszor jelentkezett a sötét, depresszív jelleg, amit jól ellensúlyozott a szerelmi szál.

A regény három nézőpontban lett megírva, ami nagy kihívás, és úgy érzem nem sikerült mindenütt venni az akadályt. Ami viszont nagyon zavart, a formázás. Nem tudom kinek az ötlete volt, de az, hogy az egyik karakter dőlt, a másik erős, a harmadik pedig sima betűvel jelent meg a lapokon, nagyon megnehezítette számomra a befogadást. Egyszerűen gyötrelem volt olvasni, az eltérő formák és stílusok miatt sokszor csak pislogtam. Annyival egyszerűbb lett volna odaírni a fejezetek elé, hogy kinek a nézőpontjában járunk…

Ami még nehezítette számomra a dolgot, hogy sokszor nem tudtam a dialógusoknál, hogy ki beszél éppen. A jó öreg „mondta XY” szinte alig szerepelt a könyvben… Persze, az se jó, ha túlzásba viszi valaki, hiszen a szövegkörnyezetből ki kell derülnie, ki beszél éppen, de vannak helyzetek, amikor egyszerűen kell a „szólt XY” rész. Egyrészt ezzel átadhatunk egy érzést, mélyíthetjük a karaktert „szólt XY elpirulva„, másfelől amikor sok sor fut egymás alatt, és már nem tudom ki mondott mit, az gázos, mert teljesen más színezetet kap a jelenet (és sokszor a karakter is), ha azt a bizonyos mondatot ő mondta. Szóval, ezt nagyon sajnálom.

Értékelés: 7/10

A hibáitól eltekintve ez egy fontos regény, ami megfelelő lenyomatot ad a fiatalokról. A sztori érdekes volt, a végén a csattanó nagyon tetszett, ahogy annak is örültem, hogy elgondolkodtatott a mű és sok újdonságot meg is mutatott. Egy ilyen Slam-estre például mindenképpen el akarok majd menni!

Kinek ajánlom elolvasásra? Elsősorban fiataloknak, hiszen ez tényleg az adott korosztályról szól.