És itt a vége, megjelent a trilógia utolsó kötete is. És bár van egy extra rész, egy novelláskötet, de kétlem, hogy az magyarul megjelenne, de a történet így is teljesen kerek és lezárt. Kicsit tartottam a folytatástól, mert a második rész nem tetszett annyira, mint az első, de a harmadik tudott mindezen szépítette, és Shushterman képes volt a lehetetlenre: le tudta zárni a sorozatot, miközben legalább egy tucat nézőpontkaraktere volt, és mindezt kielégítő módon tette meg. Ez azért nem semmi.

Shustermant leginkább a világteremtő képessége miatt becsülöm. Elképesztő, amit ez a pasi tud, nem csak itt, de az Unwindban is hatalmasat alkotott. Imádom a Kaszások kora utópikus világát, ami ebben a kötetben már kezdett átváltani disztópiába, hiszen Viharszem hallgatásával Goddard főpenge lett, ráadásul a tanaival kezdi bekebelezni a világot. Eközben Greyson lesz továbbra is az egyetlen, akihez beszél Viharszem, így belőle próféta válik és a hangolók vallásának egyik alappillére lesz. De a fő kérdés továbbra is az, hogy megállíthatja-e bárki Goddardot.

Ritka az, ha annyira lehet gyűlölni egy főgonoszt, mint Goddardot, de itt ezt is sikerült validálnia az írónak. Le a kalappal! Maga a karakter amúgy továbbra is zseniális, most pedig sikerült még jobban árnyalni, a múltjának a bemutatásával és az indítékainak a felfedésével nagyon sok mindenre fény derült. Borzasztó volt amúgy látni, hogy valaki félelemkeltéssel hogyan tud egyre nagyobb hatalomhoz jutni, és ezt mennyi rosszra fel tudja használni. Mondjuk, nem mintha a valóság nem így működne, de attól még fájdalmas.

Szegény Greyson valahogy sose volt nagy kedvenc, ez ebben a kötetben se változott, de érdekes volt az ő szála, és engem nem kicsit borzasztott el a hangolók vallása, és a köré épült szekta és fanatizmus. De ez is jól megmutatta, hogy a kábé halhatatlanság korában is az ember ugyanaz marad, mint évezredekkel korábban, ha a hitről van szó.

Amikor az első részt olvastam, a mesterséges intelligenciáról nem tudtam sokat. Mostanra már kissé félelmetes látni, hogy miket meg lehet csinálni vele, szóval így extrán érdekes volt számomra Viharszem, mint „karakter”, aki mégsem az, de annyira emberi, mint kevesen, holott azért mégsem az. Jók voltak a kontrasztok, és Shusterman húzott egy merészet, amit nem lövök le, de maga az ötlet és a kivitelezés csillagos ötös volt, bár továbbra sem értett mit látott abban a karakterben 😀

A cselekmény egyébként nagyon pörgős volt, több évet felölelt, és tényleg volt vagy egy tucat nézőpontkaraktere a több év alatt, amíg játszódott. Voltak páran, akik úgy nem kerültek közel hozzám, nagy meglepetésemre a férfi és a női lét között lebegő Jeri sem. És bár a pörgősségnek jót tett a sok karakter, és kellett a nagy egész megértéséhez, hogy lássuk a teljes képet, de valahogy mégis azt éreztem, hogy nekem már túl sok ez a szereplő, és szívesebben koncentrálnék csak pár karakterre, hogy őket jobban megismerjem.

Shusterman nagyon részletes akart lenni, amit megértek, és a víziója átadásához ez kellett, csak valahogy mégis kihasználatlannak éreztem a legtöbb szereplőt. Ezzel együtt azzal, amit megalkotott, nem tudok vitába szállni, különösen a végkifejlet ismeretében, hiszen így lett kerek egész. A lezárás pedig piszkosul jó, imádtam minden megoldást. Nem hittem, hogy ennyire jól véget lehet vetni a trilógiának. A kaszások végső terve tetszett egyébként a legjobban, megérte annyit várni rá, hogy kiderüljön mi az.

Egyetlen nagy szívfájdalmam van: az Rowan és Citra. Az 528 oldalból érzésre ha ötvenben szerepeltek, sokat mondok, holott ők voltak az eredeti főszereplők, az ő sorsuk érdekelt a legjobban és ők maradtak a kedvenceim. Értem, hogy miért mások lettek a középpontba helyezve, ezzel együtt nekem mindennél jobban hiányoztak a srácok, mert számomra ők leheltek igazán lelket a sorozatba. Kár értük.

Értékelés: 8/10

Nagyon nehéz számokban, csillagokban értékelni ezt a könyvet. Mert bár Shusterman világteremtésben, cselekményvezetésben és ötletekben hatalmasat vitt véghez, igazán grandiózus lett a lezárás, de a sok nézőpontkarakter, és a kevés Rowan & Citra jelenet miatt nem tudtam úgy szeretni ezt a könyvet, ahogy akartam. De a nagyságát nyilván elismerem, nem is tehetnék másként.

Hogy tetszik a borító? Szerintem magasan a legjobb az eddigiek közül, a színeit különösen szeretem.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ha az első két részt olvastad nehogy kihagyd a lezárást! 🙂