A Szolgálólány meséje volt életem első disztópiája. Kábé 15 éves lehettem, amikor a könyvtárban bóklászva ráakadtam a regényre. Nagyon piros volt, és emiatt felkeltette a figyelmem, plusz a cím is bevonzott. A fülszöveget meg se néztem, csak random hazavittem. Hát, mit mondjak, sokkolóan jó élmény volt az olvasás.

* Kíváncsi lettél? Szerezd be kedvezményesen ide klikkelve! *

15 évesen hamar beleszerettem a regénybe, és miután a végére értem, még hetekig a gondolataimban járt. A borzasztóan jól felépített világ, a szereplők, és a rettegett gondolat: mi lesz, ha ez megtörténik nálunk is? Hiszen Offred sem sejthette Gileád létrejötte előtt két hónappal, hogy mi zajlik a háttérben, miközben ő éli a hétköznapjait.

Ennek a könyvnek köszönhető az is, hogy a disztópia lett a kedvenc könyves műfajom. Egyszerűen hátborzongatóan jó felfedezni valami új világot, amivé akár a miénk is válhat. De ne legyen így, mert egy olyan disztópiát sem olvastam, ahol szívesen élnék.

És milyen érzés volt felnőtt fejjel, kétszer olyan idősen újraolvasni? Zseniális! Most sokkal többet adott minden egyes mondat és mögöttes gondolat. Leginkább viszont az változott meg bennem, hogy most már jobban értem a miérteket is. Nem az Istenes vonalra gondolok, arról továbbra is jobb, ha megtartom a véleményem. Hanem a fő célra.

Pár hónappal a harmincadik születésnapom előtt jobban átérzem az ideológiát és a fő célt, ami Gileád létrejöttét előidézte. Az elkeseredett vágyat a könyv karaktereiben, hogy gyerekük szülessen, és ezzel együtt ne haljon ki a világ, legyen valaki, aki tovább viszi az örökségüket. Ezzel együtt továbbra sem vágyom saját gyerekre, de már jobban megértem, hogy más igen. Ahogy azt is, hogy ezért milyen messzire elmegy.

De még így is undorítónak tartom a rendszert, ami Gileádon van. Leginkább a parancsnok és az elit álszentsége tette be nálam a kaput, a Jézabeles jelenettel. Míg 15 évesen lefoglalt az öröm, hogy végre feltűnik Moira élőben, addig most már csak azt láttam, hogy mennyire gusztustalan a „vizet prédikál és bort iszik” mentalitás azon felsővezetőknél, akik elhozták a pusztulást.

A könyv karakterei nagyon is élőek, még a legapróbb mellékszereplő is jól kidolgozott, minden egyes tette mögött érezhetőek a gondolatok. Egy papírmasé karakterrel sem találkoztam, ez pedig kifejezetten üdítő volt. Külön szerettem, ahogy Offred bemutatta az életének a résztvevőit. Leginkább a két márta, Cora és Rita volt most nagyon érdekes számomra, ahogy fejezetről-fejezetre, egy-egy aprósággal árnyalta őket, a tetteiket és a személyiségüket. Az írónő zsenialitását jelzi, hogy mindezt egy-egy jól beszőtt mondattal sikerült elérnie.

Az pedig egészen hátborzongató, hogy minden, amit Margaret Atwood leírt, valahol megtörtént a világban. Szó szerint minden. Persze, ezen nincs is min meglepődni, hiszen hiába élünk a 21. században, most is zajlanak undorító dolgok. Gondoljunk csak arra, hogy napjainkban Csecsenföldön koncentrációs táborba zárják és megölik a melegeket, miközben a világ liberális vezetői látszólag nem tesznek semmit. Ha csak ezt nézzük, vajon mennyi a lehetősége annak, hogy Gileád valahol tényeg létre jöjjön? Van egy olyan érzésem, hogy egész nagy. És ez végtelenül szomorú.

Amit még külön ki kell emelni, az a fordítás. Mohácsi Enikő zseniális munkát végzett, ezt nagyon látni a lapokon. Magyarul a könyv még búskomorabb, mint eredetiben. A szolgálólányok a neveiket a „tulajdonosaikról” kapják. Tehát Off + a férfi neve, így lesz Offglen. Magyarul viszont Glené-t kaptunk. És Fredét. Ez így pedig akár úgy is hangzik, mintha egy szép női név lenne, holott mindannyian tudjuk, hogy nem az… És ez teszi az egész könyves még búskomorabbá a szememben. (Bocsi, hogy a bejegyzésben angol neveket használtam, ahhoz szoktam a tévésorozat miatt).

A könyv új kiadásában kaptunk egy apróságot, ami az eredeti regényben nem volt benne. Atwood írt egy epilógust, ami 2200 körül játszódik, egyetemi előadáson vagyunk, ahol a téma A szolgálólány meséje. Kiderül belőle pár érdekesség Gileádról, leginkább a parancsnok sorsáról, de sajnos Offredről, Moiráról vagy éppen Offglenről semmi. Nekem ez így a „nesze semmi, fogd meg jól” gondolatot jutatta eszembe, de azért nem bánom, hogy bekerült ez a pár oldal. Legalább kiderült belőle, hogy Atwood fejében Gileád nem maradt sokáig fent, mint állam, és remélhetőleg ez a valóságban is így lenne.

Értékelés: 10/10

Ez egy zseniális regény. Elgondolkodtató, letehetetlen és nagyon profin kidolgozott. Hiába íródott 1985-ben, a mondanivalója még ma is nagyon releváns, ami lássuk be, iszonyúan szomorú. És igen, kissé lassacskán csordogál a történet, de nekem ez így volt hiteles. Ugyanolyan bűnös élvezettel olvastam most, mint 15 évvel ezelőtt.

Hogy tetszik a borító? Álomszép. Sikerült úgy megoldani a filmes borítót, hogy ne legyen tolakodó. Szerintem ez még azoknak is bejön, akiket általában irritál, ha filmes borítót kap egy regény.

Kinek ajánlom elolvasásra? Ez egy olyan könyv, amit kötelező olvasmánnyá tennék a 12.-es korosztálynak. Ebből fakadóan mindenkinek el kéne szerintem olvasnia.

* Kíváncsi lettél? Szerezd be kedvezményesen ide klikkelve! *

A regényből a Hulu jóvoltából igazán minőségi tévésorozat készült, ami hűen követte a regény cselekményét. Nem rondított bele a mondanivalójába, a történetet pedig ott bővítette ki, ahol arra szükség volt, például Offglen és Moira sorsánál. De még így is adódott jó pár különbség, ezeket alább gyűjtöttem egy csokorba.

Íme, 10 különbség A Szolgálólány meséje könyv és tv-sorozat között