Vannak olyan könyvek, amik annyira mély nyomot hagynak az ember lelkében, hogy még olvasás után is jó sokáig velünk marad. Számomra ilyen Tracy Wolff Sóvárgás sorozata, aminek a második része az ultimate kedvencem. A harmadik kötet, a Vívódás kicsit gyengébb, mint az előzőek, most először éreztem azt, hogy lehetett volna egy picit rövidebb, de eközben meg élveztem az olvasást és a szereplők még mindig nagyon közel állnak hozzám.

A tétek fokozódnak ebben a kötetben: Cyrus háborúra készül, és egyre több gondot akar okozni a természetfeletti világban. Ahhoz, hogy legyőzhessék őt, egy különleges fegyverre van szükségük, a kulcs a megszerzéséhez pedig a természetfeletti börtönben raboskodó kovács lehet, így a főhőseinknek oda kell bejutnia, tudva, hogy a börtönből még soha nem sikerült senkinek sem megszöknie. „Szerencséjükre” Cyrus a börtönbe akarja zárni Hudsont, így versenyt futnak az idővel, hogy rájöjjenek, hogyan tudnák a tervüket végre hajtani…

„– Nektek nagyon furcsa a kapcsolatotok – viccelődik Macy, és nem téved. Valóban furcsa.
Viszont működik, ezért megvonom a vállam.
– Az a feladatom, hogy gondoskodjak róla, hogy a párom arca ne legyen túl nagy, máskülönben nem férne be a feje az ajtón.
– Az enyém pedig az, hogy a megfelelő gombokat nyomogassam rajta – vágja rá Hudson, és megjelennek a gödröcskék az arcán.
Macy felváltva néz minket, aztán így szól:
– Ti most valami rejtett szexnyelven beszéltek?”

A könyv tulajdonképpen két nagy részre osztható. Az elején ment a tervezgetés, például így látogathattunk el az óriások földjére. Azokat a jeleneteket, és az óriások hercegnőjét kifejezetten szerettem, annyira klassz, ahogy Wolff tágítja a természetfeletti világot. A kötet második része már a börtönben játszódott, kétségkívül ez volt a legizgalmasabb, én legalábbis ezeket élveztem a legjobban. Brutális volt a leírása a börtönnek, annyira átjött, hogy miért és miként szenvednek itt az emberek. Az itt megismert karaktereket is nagyon megszerettem, és úgy örülök, hogy az Wolf egy spin-offot is szentel nekik.

„Az életben néha nincs jó vagy rossz választás. Néha pocsék lapokat osztanak nekünk, de mindent elkövetünk, hogy az adott körülmények között kihozzuk a legjobbat a helyzetből, és csak imádkozunk, hogy minden jól sikerüljön… és közben ne bántsunk meg másokat.
Néha ez minden, amit kaphatunk.”

Amit én nagyon szeretek még mindig Wolffban, hogy nem szívbajos. Az egész kötet amolyan „vihar előtti csend” feeling, és amikor beüt a krach, akkor tényleg durva izgalmakban van részünk. Nagyok a tétek, hatalmas természetfeletti erőkkel „játszanak” a karakterek, egy ezer éves, kegyetlen vámpír az ellenfelük. Szóval, készüljön fel mindenki, mert nem éli túl az összes karakter ezt a részt, és ezért én csak becsülni tudom az írót, hiszen veszteségek nélkül nem lenne hiteles a jók harca a gonosz ellen.

„– Jobban szeretem az öcsémet, mint te valaha fogod. Meghaltam érte! De nem fogok megint meghalni miatta, pedig te ezt teszed velem, Grace. Lassan megölsz.”

Ami a romantikus részt illeti, Grace most gondban volt, hogy Hudson vagy Jaxon a párja. Ez a szerelmi háromszög kissé erőltetett volt számomra, mert annyira egyértelmű volt már az első pillanattól kezdve, hogy mi is a helyzet. Az viszont jó ötlet volt, hogy Jaxon számára kitaláltak egy problémát, amivel komolyabban foglalkoztak is. A trió kapcsolata kellően bonyolult ahhoz, hogy értékeljek minden közös jelenetet, és azt is, ahogy például Hudson és Jaxon kapcsolata tud változni. Ami engem illet, Hudson és Grace párosa igazi telitalálat, az óriásoknál lévő romantikus jeleneteiket szerettem a legjobban.

„Amikor elkezd távolodni tőlem, rájövök, mekkora hibát követtem el a kérésemmel. Mert csak egy rosszabb van annál, hogy Hudson megcsókol, miközben még nem vagyok felkészülve rá érzelmileg: az, hogy nem csókol meg.”

Értékelés: 8/10

Még mindig imádom ezt a sorozatot. Hiába vannak hibái, igazi guilty pleasure, és az élvezeten van a hangsúly. Grace karaktere pedig továbbra is kedvenc, ahogy a feminista jellegért is jár a pacsi, ugyanis nem Grace az egyetlen erős női karakter. (Nuria is szépített, nem is kicsit!). Izgalmakból pedig most sem volt hiány, és olyan függővéget kaptunk, amitől csak még jobban vágyom arra, hogy elolvassam az új részt, a Hadakozást.

Hogy tetszik a borító? Egyszerűen gyönyörű, az eddigiek közül ez jön be a legjobban. Imádom ezt a vörös színt, és baromi jól mutat rajta az arannyal bevont lánc.

Kinek ajánlom elolvasásra? Őszintén, ha az első két rész tetszett, nehogy most megállj! Olvass csak tovább 🙂