Bár már elmúlt a Könyvhét, de a Könyvmolyképző Kiadó továbbra is gondoskodik a nyári olvasnivalókról. Három új Rubin Pöttyössel örvendeztetnek meg minket, most ezekből hoztam nektek kedvcsináló idézeteket. Íme!

Sarina Bowen: Steadfast – Rendíthetetlen

#1

„Odanéztem. (Nyilván odanéztem. Bárki megtette volna). Azonban nem igazán számítottam rá, hogy itt látom őt, ahogy az emelőre tett viharvert Dodge mellett állt. És amikor a torkomon akadt az az egy, megdöbbentő szó, ami az ajkamra szállt – Jude –, még akkor sem tudtam igazán elhinni.”

#2

„Nyugtalan remegést éreztem a végtagjaimban, a mellkasomban pedig mély ürességet. Egyesek éhségnek vagy szomjúságnak nevezik. De az sem teljesen helytálló.
Bárminek is nevezzük, egyfajta sóvárgást éreztem belül, amit csillapítani kívántam. És kissé elveszetten kecmeregtem végig a napokon, és igyekeztem betölteni az űrt a lelkemben. Ám sosem múlt el teljesen. Öt hónappal az elvonó után még mindig állandóan éreztem. Akkor bukkant fel, amikor ideges voltam, vagy unatkoztam. Akkor bukkant fel, amikor fáradt voltam vagy éhes. Néha akkor is felbukkant, amikor minden rendben ment.”

#3

„– Sajnálom – mondtam sóhajtva.
– Miért?
– Nem gondoltam, hogy megérdemellek. Basszus, még most sem gondolom. De lehet, hogy ennek nem is erről kell szólnia.
A szavaimnak kontextus nélkül nem sok értelme volt, azonban Sophie-val mindig egy rugóra járt az agyunk.
– Nem erről szól – értett egyet, majd a kezét a hátamra fektette, és simogatni kezdett. – Talán nem is azokat a semmirevaló barátokat érdemelted, akik szerint jó ötlet volt felszívnod az első tablettádat.
Nem is rossz érvelés.
– Komolyan mondom, Jude. Elég volt abból, hogy amiatt aggódunk, hogy mit érdemlünk meg. Értékeljük azt, amink van!”

Tarryn Fisher & Willow Aster: Jackal

#1

„Nem tudom, hogyan mondjam el neki, hogy akkoriban a férfiak nem voltak igazán a romantikus típusok. Ami a múltból ránk maradt: a filmek, a könyvek és a történetek, azok mind csak remélt, nem pedig tapasztalt dolgok voltak.”

#2

„– Nem szeretnéd, ha bárki igazából megismerne, mert nem akarod, hogy bántsanak.
– Ki bántana engem? – kérdezi dacolva. – Senkinek sincs ilyen hatalma.
– Ez szomorú.
Elhúzódik tőlem, mintha pofon vágtam volna, aztán felnevet, összeráncolja a szemöldökét.
– Szomorú? Ez nevetséges. Ki akarná, hogy megbántsák?
– A megbántódás kockázatának felvállalása nélkül nem lehetséges a szerelem – felelem erre. – Mert a sebezhetőség és a szerelem kéz a kézben járnak.”

#3

„Soha nem gondolkodtam el azon, hogy szeretem-e a munkámat. A magánrepülőgép, a ruhák, az alkohol és a luxus… úgy adták ezeket, ahogy az édességet szokás a gyerek csitítására. Nagylelkűségnek álcázott manipuláció. Folsom volt az első közülünk, aki megkérdőjelezte a rabságunkat, és ő most eltűnt. Gwen ébresztette fel, a szerelem ébresztette fel. És most itt vagyok én, és kezdek beleszeretni Phoenixbe. Elég ijesztő azt érezni, hogy a világom kizökken a tengelyéből.”

Lauren Layne: Walk of Shame – Egy házban az ellenséggel

#1

„– Meg foglak ölni.
Muszáj nevetnem.
– Nos, azt nem hiszem.
– Nem?
– Nem – felelem, miközben leszopogatom a porcukrot a hüvelykujjamról. – Az ember nem küld virágot annak, akit meg akar ölni.
– Lehet, hogy a temetésedre szántam.”

#2

„– Ó, most már szóba állsz velem? – kérdezem tettetett meghökkenéssel.
– Mindig szóba állok veled, Georgiana. Valakinek muszáj szólnia, ha nevetségesen viselkedsz.
– Mindig? – fintorgok.
Andrew végre felpillant. Végigmér.
– Glitter van rajtad?
Lehet.
Még csak felém sem pillant, miközben betűri a boríték fülét, és átadja Ramonnak.
– Pótkulcs a lakásomhoz. Később majd jön valaki, akinek be kell jutnia.
– Rovarirtók? – vetem fel, miközben Ramon felé tolom a fánkos dobozt. – Egy kicsit nehéz lesz kiirtania az élősködőket, nem? És mi lesz a patkánnyal, amelyik egész nap az irodádban lebzsel?”

#3

„A szekrényekben már végigszaglásztam, úgyhogy pontosan tudom, hol tartja a levesestálakat, előveszek egyet, és szedek bele némi levest.
– Pár falatot – teszem le elé egy kanállal és egy szalvétával együtt. – Még ha nincs is étvágyad, muszáj enned valamit, hogy erőre kapj.
Andrew a gőzölgő tányérra mered.
– Mi ez?
– Sajtburger.
Rám néz, mire a plafonra emelem a tekintetem.
– Ez leves, Andy. Csirkés tésztaleves. Házi. Edd meg.
Andrew lassan felemeli a kanalat, de közben is engem néz.
– Nem tudom, mi a meglepőbb: hogy bevásároltál, vagy hogy főztél.”