Az idei évem egyik legnagyobb kedvence lett Kae Westa új regénye, a Főmarsall kisasszony. A kötet egyik különlegessége, hogy számos gyönyörű illusztráció ékesíti, amiket Füle Viktória készített. Az interjúban pedig többek között ennek a kulisszái mögé is beleshettek!

Arra kérlek, hogy egy kicsit mesélj magadról!

Nagyjából 3 éves voltam, amikor kiderült, hogy ügyesen rajzolok (egy szabadságharcos csatajelenetet ábrázoltam az oviban, térben elhelyezett lovas huszárokkal), és 7 évesen, a Pocahontas mozis vetítésén határoztam el, hogy felnőttként én is animációval akarok foglalkozni. Ez volt az első alkalom, hogy moziban jártam, emlékszem, ekkor esett le, hogy nem csak a gyerekek szerethetnek rajzolni.

Kiskoromban a Disney és a Pannónia Filmstúdió által gyártott filmek számomra egy kalap alá tartoztak, és nagy álmom volt, hogy majd az egyik cégnél dolgozhassam. Akkor még nem tudtam, hogy a Pannónia a kilencvenes évek közepén bezárta a főépület kapuit, és az álmaimban szereplő körülmények között már nem gyártanak benne rajzfilmeket.

A gimnázium végéig alábbhagyott bennem az alkotási láz, főleg amiatt, mert a környezetemben, elsősorban az iskolában sokat hallottam, hogy ebből nem lehet megélni. Ám végül mégis ilyen irányban tanultam tovább. A BA diplomámat Szombathelyen szereztem meg Képi ábrázolás szakon, majd elvégeztem egy animációs OKJ képzést, utána pedig lediplomáztam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem művészettörténet mesterszakán. A tanulás befejeztével kemény évek következtek, kezdetben nehezen találtam munkát, még olyat is, ami nem vágott a szakmámba. Rengeteget dolgoztam önkéntesként, múzeumokban, táborokban, hátha felfigyelnek rám, de végül az első igazi, „fizetős” állásom hozta meg az áttörést. OKJ suliban tanítottam rajzot és animációt, egyébként nulla tapasztalattal (az iskola egy hónap múlva be is zárt, na, nem miattam).

Egy véletlen (vagy inkább sorsszerű) találkozásnak köszönhetően megismerkedtem Gyarmathy Ildikóval, egy hajdani pannóniás rajzolóval, és az ő segítségével végre bekerültem a rajzfilmes szakmába. 2016-tól számos produkcióban vettem részt a Cinemon Stúdiónál, mozifilmektől a reklámokon át a sorozatokig. A sors úgy hozta, hogy a Pannónia Filmstúdiót is sikerült egy kicsit „felélesztenem”, ugyanis felkértek, hogy az enyészettől megmentett, frissen felújított épületben segítsek létrehozni egy rajzfilmmúzeumot. Ez meg is történt, néhány éven át fantasztikus kiállítások voltak láthatók a kiállítóterekben, ám sajnos az üzemeltetőnek más elképzelései lettek, így ez a projekt annyiban maradt. Mégis, ennek az időszaknak köszönhetem, hogy olyan embereket mondhatok a mentoraimnak, mint Jankovics Marcell, Csukás István, az Oscar-díjas Rófusz Ferenc, a világhírű homokanimációs művész, Cakó Ferenc, vagy az egyik legfantasztikusabb háttérfestő, Csík Márta. Ma már megélek a rajzolásból, olyannyira, hogy az utóbbi években nem egy felkérést kellett időhiány miatt elutasítanom. Elsősorban animációval foglalkozom, de egyre több az illusztrációs munkám is.

A Főmarsall kisasszonyra rátérve, hogyan Hogyan zajlott az illusztrátori munka? Mi ezt kívülről miként képzelhetjük el?

Amikor megismerkedtem az írónővel, már a kéziraton dolgozott, és mivel nagyjából az első pillanatban örök barátságot kötöttünk, hamar be is vont az alkotói folyamatba. Az ismeretségünk eleve arra épült, hogy megkerestem őt két, a Napsötét című könyvéhez készített fanarttal, és talán emiatt lehet, hogy a Főmarsall kisasszony esetében nem is volt kérdés, hogy lerajzolom neki a szereplőket. Az illusztrált kiadás lehetősége már az elejétől ott lógott a levegőben, emlékszem, 2018-ban már úgy álltam neki Jastrab portréjának, hogy használható legyen, ha később komolyabbra fordulnak a dolgok. Az első időszakban karakterterveket készítettem a főszereplőkhöz, voltak, akiket azonnal sikerült megragadnom (Jastrab, Gar és Trana), de néhányukat már nehezebben ment (Rose és Rollace), mivel ők egy picit másképp éltek az én fejemben, mint ahogy azt a szerző elképzelte.

Az éles munka akkor kezdődött el, amikor a kézirat a szerkesztőhöz került. Először is a grafikai stílust kellett kiválasztanunk. Hozzám közel áll a viszonylag realisztikus ábrázolás, az írónő is elégedett volt az első vázlattal, ezért hamar eldőlt, hogy ilyen irányban gondolkodunk. Az első néhány fejezetnél sorban haladtunk, és nagyjából párhuzamosan dolgoztam Raonnal, a szerkesztővel. Aztán volt, hogy én ugrottam a történetben, és a fontosabb jeleneteket vettem előre. A leadási határidő közeledtével kérdésessé vált, hogy minden belefér-e az időbe, főleg, mert úgy alakult, hogy egy képpel többre volt szükség, mint az eredeti terv szerint.

Nem vitatkoztunk semmin, minden jelenetet előre megbeszéltünk. Volt egy táblázatunk, amiben Kae leírta, hogy milyen elképzelése van az adott fejezettel kapcsolatban. Általában 2, néha 3 kiragadható momentumról esett szó, és végül ezek közül választottunk. Olyasmi szempontok alapján született a döntés, hogy az olvasó mit találhat izgalmasabbnak, vagy van-e olyan szereplő a jelenetben, akit korábban még nem ábrázoltam. Némelyik kép két nap alatt elkészült, de akadt, amin több, mint egy hétig dolgoztam. Turgas ábrázolásánál sokat törtük a fejünket, rengeteg referenciát kerestünk hozzá, azokban a napokban a levelezésünk szörny- és istenalakok csatolt fotóiból állt. Közben olyan dolgokon aggódtunk, hogy vajon mennyi sötét árnyalattal bír el a nyomda. A nyomtatásnál általános probléma, hogy nehéz eltalálni a megfelelő tónust, ezért a papírra kerülő képek sokszor vagy túl sötétek, vagy túl világosak lesznek. De végül ez is megoldódott, és úgy jelent meg a kötet, hogy minden illusztráció belekerült, amit elterveztünk.

Egészen elképesztő részletgazdagsággal lettek megalkotva az illusztrációk, gondolok itt például a ruhákra is. Ezeket az íróval egyeztetted, netán saját ötlet volt zömében?

Kae azt szokta mondani, hogy ő leírja a sztorit, a vizuális dolgokat pedig rám bízza. Ez a legtöbbször így is volt, olyan szinten szabad kezet kaptam, mintha nem is megrendelésre dolgoztam volna. Ezért rettenetesen hálás vagyok!

Persze a fontosabb részletek mindenütt szerepeltek a szövegben, és mire megkezdődött a jelenetek tényleges kidolgozása, a főszereplők portréi már elkészültek. Azért így is akadt min törnöm a fejem. Pont az első fejezetnél volt egy félreértelmezésem, kétségbeesve hívtam fel a szerzőt, hogy szerinte mégis hogyan kéne ábrázolnom Rollace „nem evilági” anyagból készült ruháját? Mire ő csak nevetett a telefonban, hogy a leírás egy modern, műszálas pulcsit takar. 😀

Az egyik legizgalmasabb megoldás is az írónőtől származik, ugyanis az ő ötlete volt, hogy a 10. fejezet illusztrációja felülnézetből készüljön el.

Olyan is előfordult, hogy a kép ihlette meg a szöveget. Jastrab világának házassági jelképe a gyöngyös nyaklánc, ez a szokás pedig a tengerész első portréjából nőtte ki magát, de Gardo is hasonló körülmények között jutott a zsebórájához.

Azért nem mindenhol hagyatkozhattam a saját fantáziámra. Volt olyan jelentet, nem is egy, ami nagy kihívást jelentett, pl. egy hatlábú bestia anatómiailag pontosnak tűnő ábrázolása, vagy a vekszummal működő vonat.

Összességében kijelenthetem, hogy eddigi munkásságom legharmonikusabb együttműködése a Főmarsall kisasszony, és nagyon boldog lennék, ha a jövőben is dolgozhatnék hasonló projekteken.

Ez a szoros együttműködés is ékesen jelzi, hogy téged is magával ragadott a történet. Téged mi fogott meg a Főmarsall kisasszonyban?

Ahogy már említettem, a barátságunk szinte egyidőben született a történettel. Mivel láttam, ahogy a szöveg gazdagodik, a szereplők jelleme alakul és kibontakozik a cselekmény, kicsit úgy éreztem, mintha Rose-ék az én „gyerekeim” is lennének. Ebben két dolog játszott hatalmas szerepet: egyrészt a készülő rajzok, másrészt az, hogy nekem is van egy saját sztorim, aminek Kae ugyanúgy ismeri minden részletét, ahogy én bepillantást nyertem a kiválasztottak sorsába. Neki és nekem is van egy szereplőnk, akik a fejünkben olyan barátságban élnek, mint ahogy mi a való életben. Készült is egy illusztráció, „A Tenger és a Nap örök barátsága”, ami a két karaktert ábrázolja egy meglehetősen idilli pillanatban. Számunkra ezek a figurák annyira élők, hogy talán meg sem lepődnénk, ha egyszer kilépnének a betűkből.

Azt gondolom, hogy Kae Westa könyveinek ez az egyik legnagyobb erőssége, és talán a legfőbb ok, amiért a Főmarsall kisasszony magával ragadott. Hogy ÉLNEK a szereplői. És nem csak élnek, hanem történetük van, múltjuk és jövőjük, ez pedig akkor is kiérezhető, ha a kész kötetben csak a sorsuk egy kiragadott részletét ismerhetjük meg. Látszik a karaktereken, hogy a szerző ismeri őket.

Melyik az az illusztráció, amire a könyvből a legbüszkébb vagy, és miért pont az?

Több ilyen is van, és nehéz úgy beszélni róluk, hogy ne spoilerezzek. Mindegyik rajzban van valami, ami miatt kötődöm hozzá, szakmai vagy személyes szál. Az egyik képen például az unokaöcsém a modell, így ez mindig a szívem csücske lesz, de a technikai megoldás miatt nagyon szeretem a már említett, felülnézetes jelenetet is (10. fejezet).

A 11. illusztráció nagyon érzelmesre sikerült, szerintem ez a legszebb kép a könyvben. A 12. volt a legmunkásabb, ez a kihajtható, vonatos grafika, nagyon büszke voltam rá, amikor elkészült. Sajnálom, hogy a könyvben nem lehet ránagyítani, ennél a rajznál igazán érdemes lenne, a háttérben sok érdekes apróság található. A 13. is nagy kedvencem, itt Rose kivételével minden fontos szereplő látszik, és emlékszem, miközben rajzoltam, végig azon járt az eszem, hogy mennyire szívesen lennék ott velük.

Kedvtelésből, munkán kívül is szoktál illusztrációkat, grafikákat készíteni? Ha igen, mihez és hol nézhetik meg őket az olvasók? Mindez azért merül fel bennem, mert nagyon kellhet szeretni a szakmád, ha a fizetett munka mellett kedvtelésből is alkotsz.

Az alkotást nem szakmának, hanem az életem olyan szerves részének tekintem, mint azt, hogy levegőt veszek. Természetesen munkán kívül is „dolgozom”, már csak amiatt is, mert a rajzfilmkészítés közel sem olyan kreatív folyamat, mint amilyennek a legtöbben képzelik. Az illusztráció egy fokkal szabadabb terep, de az sem kimondottan az önmegvalósításról szól.

Amikor magamnak rajzolok, elsősorban a már említett történetemhez készítek illusztrációkat, de van, hogy megragad egy olvasmányélmény (pl. Cassandra Clare könyveihez több fanartot is készítettem), esetleg megihlet valamilyen aktuális téma, legyen az egy ünnep, vagy közéleti eseményre adott reakció. Nagy álmom, hogy egyszer illusztrálhassak egy Arany János kötetet.

2012 óta számítom magam hivatásos alkotónak, ebben az évben volt ugyanis az első, önálló kiállításom. Azóta általában évente egyet vállalok, bár a covid keresztülhúzta az utóbbi két év terveit, amit elsősorban amiatt sajnálok, mert egy Los Angelesbe tervezett kiállításom is elmaradt miatta. Az online térben elérhető vagyok, és igyekszem viszonylag rendszeresen megmutatni az aktuális mű aktuális fázisát (most épp egy kb. 200 alakot felvonultató, kikötős-vitorlásos illusztráción dolgozom), szóval akit érdekelnek a képeim, az megtalálhatja őket.
https://www.facebook.com/FuleViktoriaOfficial
https://www.instagram.com/viktoria_fule/

Gyönyörű képek, és drukkolok, hogy a regényed is mielőbb olvashassuk! Az olvasók között bizonyára sok olyan lelkes fiatal van, aki imád rajzolni, és az illusztrátori, grafikusi pálya felé fordulna. Mi az a jótanács, ami pályakezdőként neked is jól jött volna?

Tanulni, tanulni, tanulni. Nem csak addig, amíg az ember iskolába jár. Ez a szakma örökös önfejlesztést igényel, képben kell lenni az elődökkel és a kortárs alkotókkal, mert az ő munkáik motiválnak, és motiváció nélkül nincs fejlődés. Senki nem lesz attól kevésbé egyedi, hogy hatnak rá mások. Ma már nagy előny, hogy ott van pl. az Instagram, ahol be lehet követni fantasztikusabbnál fantasztikusabb alkotókat, illetve, hogy szinte minden elérhető a neten. Meg lehet, meg kell tanulni az anatómiát, a térábrázolást és minden olyan, néha száraz és unalmas alapot, ami ahhoz szükséges, hogy az ember megfelelő rajztudásra tegyen szert. A mai modern rajzprogramok, mint pl. a Photoshop, alkalmasak arra, hogy filterekkel és effektekkel elkenjék a technikai hiányosságokat, de aki ezeket használja kibúvónak, az nem biztos, hogy jó úton jár.

Akkor sem szabad megijedni, ha valami nem megy azonnal. Senki sem születik technikai virtuóznak. Az csodálatos dolog, ha valakiben megvan az alap tehetség, de kőkemény évek kellenek, hogy a megfelelő tudás ráépüljön. Ez nem egy könnyű pálya, nagyon sok lemondással és kompromisszummal jár, de ha valaki meri vállalni, előbb vagy utóbb beérik a gyümölcse.

A másik nagyon fontos dolog, hogy aki teheti, kapcsolódjon be a szakmai életbe. Járjon el eseményekre, előadásokra, kiállításmegnyitókra, minél többre, hogy megjegyezzék az arcát. Soha nem lehet tudni, hogy kivel sorod össze bennünket az élet, ha anno nincs az a „véletlen” találkozás, belőlem talán nem lett volna rajzfilmes, talán nem mertem volna elküldeni a napsötétes fanartokat Kae Westának, és most nem lenne miről mesélnem.

Köszönöm a beszélgetést!