Hű, ez aztán különleges könyv volt! Ugyanis a nézőpontkaraktere egy robot volt, nem pedig egy ember, az író pedig teljesen ki is használta a narrátorát. Imádtam például azt, hogy mindent a logika oldaláról fog fel, és emiatt nehezen tudja értelmezni az emberi érzelmeket, vagy akár a vicceket.

És mégis, XR_935 annyira emberi volt, hiszen tanult, fejlődött, megtanult szeretni, és – ha mondhatjuk így – a szívét követte, nem pedig az eszére hallgatott bizonyos élethelyzetekben. Lee Bacon zseniálisan elkapta a stílust, ráadásul sodró lendülettel lett megírva a könyv, a célközönség, a tizenévesek számára is letehetetlenné válhat a kötet, legalábbis, én úgy érzem.

A történet szerint harminc évvel ezelőtt a robotok fellázadtak, és kiírtották az emberiséget, mielőtt elpusztítottuk volna a bolygót. A robotok szempontjából ez egy teljesen logikus lépés volt. Azóta a robotok fejlődnek, kiépítették a saját társadalmukat, és az állatokat csak akkor bántják, ha azok bemerészkednek a területükre. Nincs már háború, harmónia van, a környezet sem pusztul tovább, mert például napenergiát használnak mindenhez.

A főhősünk, XR_935 egy napelemeket építő robot, akinek a munkanapja egy napon igazán különlegessé válik: találkozik ugyanis egy kislánnyal, és a kollégáival, a hatalmas Ceeron robottal és az emojikkal kommunikáló SkD robottal úgy döntenek, nem ölik meg a lányt, hanem segítenek neki eljutni az uticéljára.

A felütés egyszerűen zseniális volt, és amit a kötet a legjobban megmutatott az, hogy mit jelent ember(i)nek lenni. Hogy igen, az ember lehet igazán szörnyű, tehetünk undorító, gusztustalan dolgokat (lásd itt), de nem minden ember ilyen, és pár bűnös tettéért nem lehet egy egész társadalmat, a teljes emberiséget megbüntetni.

Különösen szerettem azt, ahogyan szembeállította a könyv a robotok és az emberek társadalmát. Hogy miként viselkedtünk mi, mennyire nem törődtünk a környezettel, minek vettük meg a sokadik ruhát is… Aztán ahogy haladtunk előre, kiderült, hogy nem minden robot makulátlan, ebből a szempontból robotok elnöke zseniális karakter volt. A könyv sok ponton elgondolkodtatott, az ilyet mindig élvezem.

A kötetben rengeteg humor volt, a legédesebb nekem SkD robot volt, imádtam az ötletet, hogy emojikkal kommunikál. A legtöbben azon nevettem, amikor az emberi vicceket, vagy éppen Emma egy-egy kifejezését, gondolatát próbálták értelmezni, hogy mit is jelenthet, hiszen annyi mindent mondunk, amiben nincs logika, és mégis megértjük. A viccekkel aztán meg pláne így van. És mindennek a komikumát gyönyörűen átadta a történet.

Izgalmakból se volt hiány, hiszen Emma veszélyes útra indult, ráadásul a robotokat naponta fel is kell tölteni, így az is para, hogy találjanak áramforrást. Az író sok izgi pillanatot rakott a kötetbe, és ettől még jobbá vált a történet. A világépítést is szerettem, és bár a könyv vége nekem kicsit idealizáltnak tűnik, de egy gyerekkönyvben pontosan ilyen lezárás kell.

Értékelés: 10/10

Rendkívül édes, humoros, és a végletegekig szerethető könyv három robot és egy kislány barátságáról 30 évvel a robotok lázadása, és az emberiség „kiírtása” után. Élveztem minden pillanatát, mert nevettem, izgultam, és elgondolkodkodtam olvasás alatt.

Hogy tetszik a borító? Kicsit spoileres jelenetet kaptunk a borítóra, de amúgy imádnivaló az egész, a színeit különösen szeretem.

Kinek ajánlom elolvasásra? 10 éves kor felett szerintem simán olvashatja a gyerkőc, de a hozzám hasonló felnőtteknek is ajánlom, akik szeretnek néha middle grade sztorikat olvasni.